Rothadó cseresznye

Végre sikerült elfordítania a kulcsot, és nagy lendülettel kitárta a kaput. A rozsdás fém nekicsapódott a kerítésnek. Anya szinte futva ment a faházig, reszkető kézzel zörgette a kulcsokat, sorra végigpróbálta mindet, de egyiket sem sikerült a zárba kényszerítenie. Azt mondta, járjam körül a házat, hátha én be tudnék mászni valahol. Akkor tűnt fel, hogy be sem hoztuk a cseresznyének szánt vödröket. A ház körül elburjánzott a csalán, féltem rövidnadrágban közel menni a lenti ablakokhoz. Anya gondolkodás nélkül átgázolt a csalánon, és benézett. Legalább egy percig állt ott mozdulatlanul, aztán falfehéren jött oda hozzám, és a fülembe súgta, hogy szerinte van bent valaki. Kihozott egy létrát a sufniból, és a manzárdablak alá támasztotta. Felküldött, hogy nézzek be. Azt mondta, csak akkor mehet el rendőrökért, ha biztosak vagyunk a dologban. Remegő térddel másztam fel, a régi falétra fokai gyanúsan nyikorogtak a lábam alatt. Amikor az ablakhoz értem, nem láttam semmit, a cseresznyefa hullámzó ágai tükröződtek az üvegen. Az egyik kezemmel beárnyékoltam a szememet, és közelebb hajoltam. Még mindig nem láttam semmit, de amint a tenyerem éle az ablakhoz ért, valaki megszólalt bent: „Tűnj el innen, mert agyonverlek.”