Alapvető tévedés

Nem foglalkozna ilyen sokat Eszenyi Enikővel a közvélemény, ha ő csak a nagy múltú Vígszínház rendezője lenne. Akkor sem, ha e színház vezető színésze, sőt akkor sem, ha ennek a színháznak csak az igazgatója lenne. Ő azonban e három, egyenként akár egy életre is elegendő hivatást tudatosan vállaló személy, mint utólag kiderült, telve emberi, művészi nagysággal és gyarlósággal. Oly sokan elmondtak már e nagyszerű jelenségről szépet és jót, rútat és rosszat, hogy nem tisztem e sok vélemény szaporítása vagy a velük való vitatkozás. Mindössze egy észrevételemet szeretném közzétenni mint olyan ember, akinek szakmai életében sokszor megadatott, hogy vezetőként gyakorolja a hivatását.

Eszenyi Enikő nem ismeri el a vádakat, következésképpen bocsánatkérésre sem hajlandó. (Előzmény az ÉS-ben – Verebes István: Viselkedés, forma; Kincses Réka: Valami hiányzik, 2020/14., ápr. 3.). Ez az ő felfogása szerint érthető, mert hiszen ő is tudja, hogy a bocsánatkéréssel el kellene ismernie a terhére felrótt negatív cselekedeteinek legalább egy részét, amire szájának makacs összehúzásával saját maga és a külvilág előtt is azt mondja, „Nem!” „Én mindent az alkotás minősége érdekében tettem, a Vígszínház nagy sikerű előadásai engem igazolnak, mit akartok akkor tőlem még?” Az ő felfogása szerint: „azért vagyunk, hogy alkossunk, nem azért, hogy simán, egyszerűen (jól) éljünk!” „Mindent, amit mások szerint rosszul tettem, a magas színvonalú mű(vek) létrehozása érdekében történt.” Ebbe simán belefér, ha valakinek a méltóságát, önbecsülését, esetleg további sorsát több ember előtti megalázással rombolja le – gondolja a művésznő. Az ő felfogása szerint „hajózni igen, élni nem szükséges!” Ez azonban a jelen és sok más esetben sincs így! Ezért ragadtam tollat, noha Eszenyit mind a három, fent említett, szerepkörben nagy tehetségnek, kiemelkedő formátumú művésznek tartom, akinek rendkívüli adottságait nemcsak elismerem, hanem féltő aggodalommal figyelemmel is kísérem.

Tudjuk azonban, hogy ő nem festőművész, aki a műterme vagy a természet magányában egyedül alkot, hacsak nem önálló estre készül vagy másnak az ilyen estjét rendezi. Munkája során emberek tucatjai veszik körül úgy is, mint rendezőt, úgy is, mint szereplőt, sőt főleg úgy, mint színházigazgatót. Ilyenkor kell hogy eszébe jusson: nemcsak a nézők, akikért a produkció készül, hanem a munkatársak is emberek! Jó és rossz tulajdonságokkal, sikerélményekre vágyva, közben családjukért aggódva, az élet mindennapi küzdelmében részt vevő művészek, műszaki dolgozók, írók, dramaturgok. Gondolom, Eszenyinek a világ minden kincséért sem lenne olyan szándéka, hogy a nézőket vagy azok bármelyikét megsértse. Olyan önuralomra kellene tehát nevelnie magát, hogy ezt soha ne tegye olyan emberekkel sem, akik alá- vagy mellérendeltjei a színházban vagy a produkcióban. Itt – és általában másutt sem – igaz, hogy „a cél szentesíti az eszközt”. Mindannyian érző, gondolkodó és a sértésekre nagyon lassan gyorsuló sebeket szerző emberek vagyunk! Ő is és a munkatársai is.

(A szerző közíró)