Semmit se tesznek

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 8. szám, 2020. február 21.

Kis túlzással. Az önkormányzati választás relatív sikere pusztán annyi, rajta vagyunk még a térképen, ezúttal nem vertek minket rommá. Hamis biztonságérzetet ad, elég összefognunk, és megvan 2022. Addig elszöszmötölünk valamit a városokban, saját kupacunk van a szemétdombon. Jelenleg ez a „koncepció”, ami látszik. Nincs gondolat, nincs ember, unalomig ismert, kiüresedett klisék vannak, a NER-be ágyazottság nyújtotta biztos megélhetés langymeleg nyugalma. Jól mennek a dolgok, csak kicsit lopnak, istenem, több is veszett Mohácsnál. Morgolódunk, aztán hazamegyünk gyarapodni. Nehéz is elmagyarázni az embereknek, hogy a nekik járó tíz forint helyett csak hármat kapnak meg. (De hát jobban élünk!)

Az, hogy mit kellene tenni most, ugyanúgy régóta ismert, mint ahogy az is az volt, hogy technikailag milyen stratégia vezethet választási győzelemhez. Nagyobb probléma viszont, hogy minek is kerülnének hatalomra, ha egyszer nem tudják világosan megmondani, milyen országot akarnak. Ennek így semmi értelme sem lenne. 

Az ellenzék egyetlen esélye a teljes önfelszámolás utáni újraindítás. Csak a radikálisan tiszta lap vonzhat be új embereket, új gondolatokat. A régi szereplőknek az új keretek adhatnak erőt és lendületet az esetleges megújuláshoz (mármint azoknak, akik most is undorodnak maguktól például azért, mert bejárnak a parlamentbe a fizetésükért.)

A NER uralta politikai térben csak az udvari ellenzék szerepét kínálják.

Mik lennének ezek az új keretek? Önfelszámoláson annyit értek, hogy éppenséggel megtarthatnák maguknak különbözőségeiket sajátos játszadozásra, szervezeteiket mintegy tartaléknak jobb időkre, de az ellenzéki politika súlypontját, nem éppen ma, hanem inkább tegnap, át kell helyezni egy a jelentősebb civil szervezetek bevonásával újonnan alapítandó választási ernyőszervezetbe. Itt legalább heti rendszerességgel kellene gyűlésezni, párhuzamos nyilvánosságot kialakítani, online közvetítésekkel, közösségi finanszírozással stb. Alapvetően két irányba kellene elindulni egymással párhuzamosan, egy időben. Egyrészt elvi-elméleti szinten újra kell fogalmazni Magyarországot, rögzíteni, milyen politikai berendezkedést akarunk, és ennek megfelelően az alkotmányt és a fontosabb törvényeket kidolgozni, 2020 végére tervezetszinten megvitatni. Másrészt gyakorlati oldalról már most, a nyilvánosság számára is látható, követhető módon el kell kezdeni a választókerületi jelöltek, a miniszterelnök-jelölt és árnyékkormánya kiválasztását.

Az „ellenzéki szavazók” többsége eddig sem a Jobbikra, Momentumra, LMP-re vagy DK-ra szavazott, hanem Orbán ellen. Ugyan kit érdekel ezeknek a pártoknak a személyes sorsa, szinte csak azokért vannak, akik megélnek belőlük. A Fidesz rendszert váltott, ezért a kihívás rendszerszintű, és rendszerszintű választ követel, ilyet viszont csak együtt lehet kimunkálni. A korszellem által nem támogatott szellemi tér jelenleg olyan szűkös, az intellektuális erő és bátorság olyan gyér, hogy még a képességeket összeadva is kétséges az eredmény. Politikának a puszta összeadódás kevés, ez csak a kiinduló feltétel. Kísérletet kell tenni egy alternatív Magyarország-kép és rendszer megfogalmazására, erre jelenleg még a szándék sem látszik.

Fontosnak tartom, hogy ezen szervezet első lépései között kell lennie a ma jobboldalinak tekintett általános emberi értékek kisajátítása elleni leghatározottabb fellépésnek.

A fasisztoid oldal ideológiai ereje ma jórészt abból fakad, hogy (legalábbis kommunikációs szinten) sikeresen lefoglalta magának az általános értékeket, vagy ahogy szeretik mondani, a „normalitást”, és ezzel párhuzamosan vagy ebből fakadóan monopolizálta az ellenzék attribútumainak megállapítását. Röviden: ha én nemzeti vagyok, te szükségképpen hazaáruló, mert nem velem vagy. Az ember igényeinek elismerése, mint egy kulturális térbe születő, társadalomban élő közösségi létező, mint szeretetre és intimitásra vágyó közösségi lény (isten, haza, család) nem jobboldali, hanem általános emberi értékek.

Az ellenzék bárgyún elfogadja ezeket jobboldali értéknek, maga is használja a „nemzeti oldal” kifejezést, és ezzel saját magát löki nemzet-, család- és keresztényellenes, abnormalitásokat támogató pozícióba. A „normál” politika szerint az egyes politikai pártok és ideológiák különbözőségei a közösen elfogadott értékek elérésének módjaiban, módszereiben vannak, nem pedig abban, hogy egyik fél ezen értékeket vallja, a másik meg ezen értékek ellen van. A nemzet egységét és összetartozását pedig épp ezek az értékek adják.

Amíg az ellenzék akár hallgatólagosan is eltűri ezeknek az értékeknek az eltulajdonítását, semmilyen formációban sincs esélye.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 11. szám, 2019. március 14.
LX. évfolyam, 27. szám, 2016. július 8.
LX. évfolyam, 14. szám, 2016. április 8.
Élet és Irodalom 2020