Benzocaine

A belvárosban elrobog mellettem egy fazon. Elsőre az tűnik fel, hogy kopott farmerjának alja túlságosan fel van hajtva, talán azért, hogy jobban látsszon neonzöld műbőr sportcipője. Olyan kockás kabátot visel, amilyet iskoláskoromban örököltem a tesómtól. A nyaka vastagabb, mint a combom, kopaszodó fejbúbja körül vöröses tincsek tekergőznek. Testes, de nem pocakos. Oszlopszerű lábain elszánt határozottsággal tör utat a tömegben. Kábé harmincötnek néz ki, az a típus, aki vagy intézetben él, vagy az anyjával, akit rendszeresen terrorizál. Ő még eléri a zöldet, én már nem. Hirtelen szétnyílik, majd összezárul mögötte a fotocellás ajtó. Csikatilo. Valamiért ez a név ugrik be róla. Rémlik, hogy a srác említette, abban az épületben dolgozik, ahová most Csikatilo berongyolt. Hülyeség, gondolom, hülyeség sorozatgyilkost látni az első fura figurában. Hülyeség attól félni, hogy a gyerekemet bánthatja. Ez a város tele van megszállottakkal, ebben a városban a megszállottak közül is csak a legreményvesztettebbek maradtak még itt. Ez a város egy szemétlerakóhoz hasonlít, ahol szemétté silányítják azokat, akik nem tudják itthagyni. Ez a város nincs is a térképen, csak a beteg lelkek által kiokádott álmokban létezik.