Matek

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 6. szám, 2020. február 7.

Svébis Bence az ÉS 2020. január 31-i számában megjelent, Túlterhelt töredékek című írásában megosztotta „célközönségével” Kukorelly Endre könyvének olvasása közben támadt szövegértési nehézségeit. A cikket a szerkesztőség kifürkészhetetlen okokból a Kritika című rovatban közölte.

Kiderül belőle, hogy a CCCP mozaikszót bizonyos életkor alatt nehéz kiolvasni, valamint, hogy ha Svébis egy föltételezhető szekvencia két egymástól elkülönítve és távol közölt, ám a számozás rendje szerint egymás után is olvasható részét nem tekinti önálló egységeknek, hanem direkt egyetlen folyamatos szöveggé olvassa össze, a végeredményt viccesnek találja. De nem csak a magyar, a matek is szórakoztatja. Kábé akkora terjedelemben foglalkozik a könyvben olvasható számokkal, mint a betűkkel. A rendelkezésére álló karakterek jelentős részét ugyanis Kukorelly számozási technikájának megfejtésére pazarolja. Sajnos, sikertelenül.

Segítek.

A Cé Cé Cé Pé szerzője a „számolásizmus” évtizedek óta rendíthetetlen híve. Az egyes fejezeteket, szövegdarabokat és szekvenciákat ezúttal is beszámozta. A megoldóképlet viszonylag egyszerű. Ha a kritikus a római számokat is összeolvasná, talán lassúdadan, de becsszó, „kijönnének” neki az évszámok: MCMLX + I =1961, aztán MCMXL + II = 1942, így és ekképp tovább.

A szöveg egyébként, ha „tényleg csak hülyeségből” (© Kukorelly) mégis bírálatnak olvassuk, az „új” (a célközönségemnek: a faszt új!) kritika első fecskéinek egyike lesz. Az ún. irodalmi életben ugyanis újabban ismét elő-előfordul, hogy a „kritikus” az ízlés- és gondolatrendőr szerepében tetszeleg, a szerző poétikai eljárásait és/vagy ún. nézeteit „megengedhetetlennek” (sic!), a bírált művet egyenesen „károsnak” (sic!) nevezi, a kiadóján a szerző „megfegyelmezését” (sic!) kéri számon, és becsületsértés-számba menő minősítések argumentálására nem veszi a fáradságot. A régi iskola, mondhatná valaki, de az újszülöttnek minden vicc új, ráadásul Svébis ebben a tekintetben tényleg innovatív, nemcsak az argumentációt, a „bajok” felét is elhallgatja. Okulva példájából, én sem folytatom, pedig „annyi baj van ezzel a szegény” cikkel, hogy igazából a „felét sem mondtam el. („Bár, ha lenne kanalunk hozzá, akkor sem hiszem, hogy volna mit kanalazni.”) (© Svébis). Szóval, Kukorelly könyvével „baj” van, (értsük jól: nem Svébisnek van baja vele, hanem ojjektíve van baj), mi több, „annyi” a „baj”, hogy egyenesen le kell „szegény”-ezni érte. Például, hogy egyet azért mégis mondjon, „nem viszi végig rendesen” – rendesen, b+! (sic!) – az emlékezés nehézségeit érzékeltető, amúgy „izgalmas játékot”.

Svébis a cikk végére annyira fölizgatja magát, hogy a regényt és vele tulajdonképpen szerzőjének egész életművét – hiszen Kukorelly ebben a könyvében is a korábbról ismerős, védjegyének tekinthető retorikai és poétikai eszközökkel dolgozik – kiutasítja az „irodalom”-ból: „attól, hogy valami képes megpiszkálni a gyerekkori emlékeket, még nem lesz irodalom”.

Ez utóbbi gesztus, amennyire geci (sic!), annyira ígéretes: szívből remélem, az ÉS mielőbb lehetőséget ad rá, és Svébis Bence a táblánál is megoldja a sok évszázados, ezek szerint fejben már abszolvált feladatot, és elárulja, hogy mi számít irodalomnak.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVI. évfolyam, 17. szám, 2022. április 29.
LXVI. évfolyam, 10. szám, 2022. március 11.
Élet és Irodalom 2024