Tudat alatt se

Sokan megírták már, hogy a művészet alapvetően androgün, nincs férfi és női szobrászat, festészet és zene, nincs tehát férfi és női irodalom sem. Hogy androgün-e valóban, ebben nem vagyok biztos, egy-egy műalkotás megítélésének szempontrendszere, a mű létrejötte, befogadása, hatása kevésbé esik közel a nemek sajátságai, hasonlóságuk és különbségük kérdéséhez. Ha valamilyen természetű feltétlenül, akkor mint teremtés, az alkotás leginkább isteni jellegű megnyilvánulása az embernek. De ez a tevékenysége legalábbis felette áll annak a ténynek, hogy az alkotó férfi vagy nő.

Ennek ellenére számos tanulmány foglalkozik az alkotások felismerhetően női vagy férfi szerzőséget bizonyító tematikájával, hangjával, stilisztikai jegyeivel, az álnői szövegek (Weöres Psyché-je, Esterházy Péter Csokonai Lilije) azon szöveghelyeivel, ahol kilóg a lóláb, azaz a női hang megbicsaklik, leleplezi a férfi szerző saját hangját. Ellentanulmányok is ismeretesek, aki szeretne, bőséges szakirodalmat talál a tárgyban.

Ha elfogadjuk azt a premisszát, hogy az irodalmi művek esztétikáját és nagyságrendjét nem szerzőjük neme minősíti, felmerülhet, hogy akkor miért kell erről beszélni. Jó ideig számomra is bosszantó volt, amikor a nők jogaiért harcoló ismerőseim, barátaim a vezető pozíciók betöltésekor, a parlamenti képviselők megválasztásakor, a különféle díjak odaítélésekor a meghatározandó női-férfi kvóta bevezetésének szükségességéről próbáltak meggyőzni. Vitáztam velük. Azt könnyebben beláttam, hogy a politikában – egyszerűen a nők és férfiak különböző kommunikációs stratégiái,  konfliktuskezelésük, problémamegoldásuk eltérő módjai miatt – valóban üdvös, egyensúlyteremtő lenne az arányos nemi megoszlásnak.  A művészetben és az irodalomban azonban sokáig nem tudtam értelmezni, hogy mechanikusan számok döntsenek művek értékéről. Annak ellenére, hogy Camille Claudel és Rodin története nem hagy nyugodni, a kettejük erőviszonyai közti különbség és a francia szobrásznővel esett igazságtalanság borzalmas következményei újra és újra felkavarnak. Tehetetlen dühöt érzek, ha eszembe jut, hogy mi mindent nem alkothatott meg ez a tehetséges nő. És a tehetetlenség az oka annak is, amiért most ezeket a sorokat írom. Nem a harag, az elképedés az erősebb érzés bennem. Ráadásul kényes dolog erről írnom, hiszen tudom, hogy darázsfészekbe nyúlok, ahogy azt is, hogy lesznek, akik azt mondják majd, csak savanyú a szőlő. De nem erről van szó. A kortárs és nőnek született alkotók akaratlannak tűnő negligálása bánt.

Januárban három írónévsor járta be a sajtót. Három, rendkívül különböző okból és céllal létrejött irodalmi díjra, illetve ösztöndíjra jelöltek alkotókat különböző kuratóriumok. És a díjakat most más szempontból nem értékelve, hiszen az elmúlt napokban ezt már annyian megtették, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Baumgarten-díj, a Térey-ösztöndíj és az Aegon-díj névsorát összesítve az derül ki, hogy a különböző kuratóriumok összesen hatvanöt férfi szerzőt és mindössze tizenkét nő szerzőt – illetve az Aegon-díj esetében műveiket – jelöltek a különböző díjakra. A nőnemű szerzők aránya ebben az esetben nem éri el a húsz százalékot.

Hogy miért érzek emiatt tehetetlen dühöt? Szomorúságot? Mert ha most nem megyek oda a könyvespolchoz, nem veszem elő az irodalmi társaságok névsorát – reménytelen is lenne, hiszen annyi a szerző! –, csak fejből idézem a kortárs irodalomban alkotó nőneműnek született alkotótársakat, akkor sem érnék könnyen a végére a névsornak. Amit terveztem ideírni. Végül elvetettem a névsor írását. Óhatatlanul kifelejtenék valakit, senkit nem szeretnék megbántani. Ráadásul arra jutottam, hogy efféle névsorok könnyedén elérhetők a kiadók, az irodalmi szervezetek honlapjain. És érdemes elmerülni bennük. Mert az, hogy abban a könyvdömpingben, ami a mai könyvkiadást illeti, melyik szerző melyik műve jut el egy – nem kétlem, hogy munkáját lelkiismeretesen végző – kuratórium tagjaihoz, túlságosan sok apróságon múlik. Arra jutottam, a női névvel publikáló szerzők jelentős része nincs az asszociációs bázisban. Se nőkében, se férfiakéban. Valamiért a líra művelői még inkább – de a novella, a regény nekünk, akik Cervantes, Balzac, Dosztojevszkij, Thomas Mann, Kafka, Bulgakov, Móricz, Karinthy, Örkény prózáján nevelkedtünk, azt jelenti, az ember, akinek a neve a mű fölött áll, férfinevet visel. Ha akarjuk, ha nem. Ez zsigeri reakció, és annak ellenére, hogy időközben megtanultuk már Kaffka Margit, Szabó Magda, Rakovszky Zsuzsa nevét is, tudjuk, hogy léteznek női nevet viselő, nem csupán lektűrt vagy limonádét író világirodalmi rangú regényírók, Ulickaja és Herta Müller, könnyebben jut eszünkbe egy kortárs férfi szerző neve.

Az okok, azt hiszem, egész messze vezetnek. Szakrális mélységekbe. Kultúránkban – a zsidó-keresztény kultúrát értve most, a görög-római szál ebből a szempontból nem hangsúlyos – a nőknek eredendően tilos a szakrális térbe lépni, illetve ott megszólalni. A hithű zsidó férfiak ma is minden reggel hálát adnak azért, hogy az Örökkévaló nem nőnek teremtette őket. A keresztény templomokban felekezetenként változó, hogy nők is elláthatnak-e papi szolgálatot, azaz megszólalhatnak‑e nyilvánosan. Az írásnak pedig, ha a századok alatt elveszett is, úgy tűnik tudatunkban nyomokban mégis megőrződött szakrális jellege. Muszáj rávennünk magunkat arra, hogy az archaikus tiltásokat tudat alatt se engedjük be az irodalom és a művészet terébe. A nőnevű szerzőket azonban igen.