Lássunk többet!

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 5. szám, 2020. január 31.

Kolozsi Pál, az MNB főosztályvezetője és Lehmann Kristóf igazgató – Kovács János Mátyással vitatkozva – jobban teljesítenek, mint a propagandisták. Ők azt is megmondják, hogy Magyarország miben és mihez képest teljesít jobban: a gondosan kiválasztott gazdasági mutatók értéke jobb 2010 után, mint 2010 előtt. (Lássunk tisztán!, ÉS, 2020/3., jan. 17.) Az egyik sikermutató az államháztartási hiány mértéke. Részletes, szakmai műhelyekben és fórumokon folytatott vitával lehetne – pontosabban: kellene – feltárni, hogy milyen áron sikerült 2012 óta a GDP 3 százaléka alatt tartani a hiányt, és ezzel kikerülni az EU egyik kellemetlen ellenőrző mechanizmusának hatálya alól. (Zárójelben azért azt is érdemes felidézni, hogy 2010‑ben az Orbán-kormány első próbálkozása nem a hiány leszorítására irányult: azt kérték az Európai Bizottságtól, hogy 3 százaléknál magasabb értéket fogadjanak el. A gyors és határozott „nem” után vált elsődleges gazdaságpolitikai céllá a hiány csökkentése.) A hiány leszorítását célzó intézkedések azonnali hatásait mindenki érzékeli, aki azzal szembesül, milyen állapotban van az oktatás, az egészségügy, a tömegközlekedés és az utak többsége, hogyan szakadnak le a nyugdíjak a bérek mögött, hogyan működnek a létszámhiánnyal küszködő okmányirodák, kormányablakok és egyéb állami hivatalok, hogyan sorvadt el a környezet- és műemlékvédelem, mennyire elhanyagoltak a múzeumok és a kultúra további terei. A hosszabb távú hatásokat majd a következő generációk érzik. Ahhoz persze mégis kellettek volna érdemi szakmai viták, hogy a döntéshozók mérlegelhessék, milyen más módokon – esetleg lassabban, tehát közben az EU ellenőrzését elviselve –, más következményekkel lehetett volna a hiányt csökkenteni. Ezek a szakmai viták „az érdeklődés hiánya miatt” elmaradtak.

Azt sem az ÉS hasábjain folytatott számháborúval lehet megbecsülni, hogy mennyivel romlik a következő években a hiánycsökkentés elhatározott módja miatt a magyar gazdaság versenyképessége, és ez milyen hatással lesz a munkahelyek számára, minőségére és a bérekre. A nemzetközi versenyképességi rangsorok a közelmúltról viszont már most is képet adnak. A visegrádi országok között Magyarország a harmadik volt 2006-ban és 2010-ben is a World Economic Forum rangsorában, 2019-ben pedig a negyedik. Ha tovább tágítjuk a kört, Szlovénia még mögöttünk volt 2006-ban, de azóta a legtöbb évben előttünk végzett, 2015 óta minden évben. Portugália még Szlovénia mögött is elmaradt 2006-ban, de azóta mindvégig előttünk végzett a rangsorban. Észtország és Írország az egész vizsgált időszakban jócskán megelőzte a közép-európai volt tervgazdaságokat.

A szerzők azt is hangsúlyozták, hogy egyáltalán nem voltak „hihetetlen szerencsés” helyzetben a magyar gazdaságpolitikai döntéshozók: „az utóbbi bő tíz évben számos nemzetközi megrázkódtatással kellett megküzdenie a magyar gazdaságnak: a globális válság után 2011-ben és 2012-ben újabb európai adósságválsággal szembesültünk, 2013-ban az amerikai jegybank bejelentésére feltörekvő piaci pénzügyi válság alakult ki, 2016 elején a kínai növekedés lassulása okozott felfordulást, majd a Brexittel és az amerikai kereskedelmi háborúkkal összefüggő bizonytalanságok rontották évekig az üzleti klímát.” A közép-európai volt tervgazdaságok lényegében hasonló történelmi adottságokkal indultak, és ugyanebben a globális gazdasági környezetben működtek. A teljesítményük mégis jelentősen eltér. Nézzük meg, hogyan alakult az egy főre jutó GDP ezekben az országokban, ha a 28 EU-tagország összesített adatát 100-nak vesszük. 2000-ben még a harmadikok voltunk (52,4 százalékkal), a csehek és a szlovénok mögött. 2006-ban és 2010-ben már csak a lengyeleket előztük meg, 2010 után viszont 3 évben is elénk kerültek a lengyelek, majd 2018-ban 0,4 százalékponttal ismét a magyar adat lett magasabb. Az észt adatok még szembetűnőbben mutatják, hogy mekkora változást lehetett elérni közel két évtized alatt: az észt egy főre jutó GDP jócskán elmaradt a magyartól 2000-ben (41,5 százalék), de 2006 óta egyetlen év kivételével egyre jobban elénk kerültek, 2018‑ban már 10,9 százalékponttal. 2010 óta a vizsgált 6 ország közül az észtek növelték a legnagyobb mértékben az egy főre jutó GDP-t, pontosan 25 százalékkal. A lengyelek követik őket közel 13 százalékos növekedéssel, a csehek 9,4 százalékkal a harmadikok, szorosan mögöttük vagyunk 9,3 százalékkal. Tehát mindössze a szlovénokat előztük meg – akik 2010-ben lényegesen magasabb szintről indultak, és 2018‑ban is messze előttünk jártak az alacsonyabb növekedés ellenére –, valamint a szlovákokat. Érdemes azt is megemlíteni, hogy a csehek is jóval magasabb bázisról (82,7 százalék versus 64,7 százalék) indulva értek el egy hajszálnyival magasabb növekedési ütemet, mint mi. A termelékenységi adatok is hasonló képet mutatnak: 2006-ban és 2010-ben is negyedik volt Magyarország ebben a hatos csoportban, de 2016 óta már csak az ötödik.

A nemzetközi összehasonlítások révén többet látunk, mint ha csak a korábbi teljesítményünkhöz mérjük magunkat – és az így nyert több információt jobban is tudnánk hasznosítani, ha lennének érdemi szakpolitikai viták, a megfelelő szakmai fórumokon. Több szem többet lát(na).

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 7. szám, 2019. február 15.
Élet és Irodalom 2020