MÉGIS KINEK A BÉKÉJE?

Nem hajtva végre a bíróságnak a gyöngyöspatai romák számára kártérítést kimondó ítéletét, az Orbán-kormány a béke fenntartásának óhaját hangoztatta. Rétvári államtitkár azt állította: a kormányfő szándéka az, hogy az emberek békében tudjanak egymás mellett élni, míg az ilyen perek békétlenséget keltenek. Maga Orbán kiemelte, hogy minden olyan megoldás támogatandó, amely nem bántja az igazságérzetet, és nem rúgja fel a társadalmi békét. Vélhetően ama a kereszténydemokrata konzervatív óhajtól vezérelve, amelyet mostanában számon kér a Néppárttól, emiatti szakítással fenyegetve.

Amikor 1957 szeptemberében az arkansasi Little Rockban kilenc fekete diák jelentkezett az addig csak fehéreknek fenntartott iskolába, hogy először éljen a szövetségi főbíróság által – 1954-ben a szegregációt alkotmányellenesnek kimondó döntésével biztosított – jogával, a faji elkülönítés évszázados rendjét védelmezők iszonyatosan fel voltak háborodva. Testükkel kívánták útját állni a fekete diákoknak. Arkansas kormányzója, Faubus féltette a rendet „a békebontástól”, s kivezényelte az állam nemzeti gárdáját a békebontók, mármint a Kilencek ellen (és a szegregációt vadul védelmező helyi többség kedvében járva, akik hálából többször is újraválasztották utána). Amint egy tévéinterjúban mondta, ő nem az integrációt akarja meggátolni, hanem „a békét és a közösség rendjét megőrizni”. Többhetes patthelyzet után a nagyon konzervatív (világháborús főparancsnok tábornok) Eisenhower elnök szövetségi felügyelet alá helyezte az arkansasi nemzeti gárdát, s Little Rockba vezényelt szövetségi csapatokat, hogy érvényt szerezzen a bíróságok – többször is kimondott – döntésének, s a Kilencek katonai őrizettel bejussanak a fehérek iskolájába. Majd 1999‑ben (az arkansasi) Clinton elnök kongresszusi aranyéremmel tünteti ki őket.