Másként, mint Semmelweis

VISSZHANG - LXIV. évfolyam, 3. szám, 2020. január 17.

A példátlan mértékű hatalomkoncentráció okainak azonosítása nem a múltban való terméketlen vájkálás, hanem a ma legfontosabb feladata. Ezért öröm, ha erről vita folyik, s hogy írásomra reagálva Kőszeg Ferenc kifejtette erről – nem kétlem, sokak által osztott – álláspontját (A vélemény szent?, ÉS, 2020/2. jan. 10.).

Kőszeg azt állítja, hogy a Fidesz kétharmados többségét nem az 1989‑ben elfogadott törvények hibái okozták, hanem mindenekelőtt a Fidesz gátlástalan hatalmi politikája, emellett pedig az MSZP–SZDSZ-kormányok korrupciója és elhibázott politikája (például a Tocsik-ügy, a Medgyessy-kormány rossz gazdaságpolitikája, a 2006-os erőszakos tüntetések otromba rendőri kezelése, valamint hogy 2008-ban a kormányból már kilépett SZDSZ a szavazatával útját állta az előrehozott választásnak).

Ez az érvelés erősen sántít. Közép-Kelet-Európa politikusi arcképcsarnoka gazdag gátlástalan és hatalomvágyó figurákban, mégis csak a nálunk működő példány jutott teljhatalom birtokába. Más átalakuló országok története sem szegényebb a magyar szocialista–szabad demokrata kormányzás időszakához hasonló vagy annál cifrább korrupciós ügyekben és rossz politikai döntésekben, másutt mégis csak a kormányok buktak meg, nem maga a rendszer. Ha pedig politikusi gyarlóság és hozzá nem értés nem a mi korábbi kormányainkat kizárólagosan jellemző nemzeti sajátosság, nyilvánvalóan kell lennie valami más oknak, amivel magyarázni lehet a közép-ázsiai posztszovjet államokat idéző mértékű hatalomkoncentráció magyarországi kialakulását. 

Minden országnak megvolt a maga Tocsikja, Hornja, Orbánja, Torgyánja, Medgyessyje, Gyurcsánya, Kunczéja, de a többi mégsem áll egyetlen ember kizárólagos ellenőrzése alatt. Magyarországot az különböztette meg a többi átalakuló országtól, hogy a túlzottan aránytalan 89‑es választási rendszer révén könnyen megszerezhető volt az alkotmányozó többség. Máshol arányos vagy a mienknél jóval arányosabb a választási rendszer, s ez önmagában útját állta annak, hogy egyetlen párt vagy a pártot uraló személy a teljhatalom közelébe férkőzzön. 

Erőszak nélkül, egyetlen nagy választási győzelemmel minden hatalom birtokába lehetett jutni, porig lehetett rombolni a plurális politikai rezsimet – ez a tény a 89-es közjogi mű megsemmisítő kritikája.

Javaslom, hallgassuk meg magát Tölgyessy Pétert arról, miért is tehetett szert Orbán a rendszer megpuccsolására módot adó alkotmányozó többségre! Korábban (A hiányzó Semmelweis, ÉS, 2019/41., okt. 11.) már idéztem az Eötvös Csoportban 2019 februárjában tartott előadásából, most megteszem ismét (az előadás a YouTube-on megtalálható, az idézett rész 2.28 percnél van). A pártállami parlament képviselőivel a Nemzeti Kerekasztal képviseletében 1989. október 19-én folytatott tárgyalásáról elmondta, hogy „a 12 nemzetiségi képviselő helyett ugyanennyivel megemeltem az egyéni választókerületek számát, plusz a képviselők által nagyon gyűlölt országos listából – amelyik a rendszer legkompenzációsabb része volt – levettem 12-őt és lett belőlük ugyanennyi újabb egyéni választókerület, összesen tehát 24. Mindezt egyetlen éjszaka alatt, minden számítás nélkül. Mindenki lelkesen gratulált, hogy sikerült megmenteni a választási rendszert. (...). Aggódva jöttem el, és hát meg fognak döbbenni [a következményeken]: (...) a legfontosabb, hogy a Fidesznek nem lett volna kétharmada” (ti. ha megmaradt volna a Nemzeti Kerekasztalon elfogadott változat). Összefoglalva: Tölgyessy implicite elismerte, hogy – kormányzati baklövések ide, korrupció oda, a nyugatos kapitalizmus válsága emide, globális történelmi mozgások amoda – Orbán alkotmányozó többségének végső oka a minden számítás nélkül átalakított és ezzel súlyosan többségivé tett választási rendszer.

Tölgyessynek ebben van igaza. Ő tehát tudja azt, amit Kőszeg nem, s ami miatt tisztelője abban a hiszemben él, hogy mostani bajaink oka Orbán fékezhetetlen hatalomvágya és gátlástalansága, a piti szoci és SZDSZ‑es korrupció és kormányzati tehetetlenkedés és hozzá nem értés, a szemkilövetés meg a hosszan sorolható többi dolog. Pedig ez mind – lelke mélyén hogyne tudná – csak hab a 89-es közjogi rendszer nevéhez köthető tortáján.

Ha 2010-ben a Nemzeti Kerekasztal eredeti törvényjavaslatának megfelelő algoritmus szerint transzformálódtak volna parlamenti mandátumokká a választók egyéni és listás szavazatai, számításaim szerint még akkor is legalább hét (azaz 7, hetes) mandátum hiányzott volna Orbánnak a kétharmadhoz, ha az összes egyéni választókerületben az ő jelöltje győz.

Kőszeg Ferenc feltételezése szerint az én magyarázatom „csak azok szívének kedves, akik harminc év után sem tudják megbocsátani Tölgyessynek, hogy igaza volt”. Ezzel szemben én úgy gondolom, magyarázatom inkább azok szívének kedves, akiket hidegen hagy Tölgyessy igazsága, ellenben összefüggést látnak a hatalommegosztás térségünkben csak Magyarországra szorítkozó bukása és a szabadság elsöprésére módot adó 1989-es közjogi mű között, mely mű létrehozásának ő – minden alkalommal hangsúlyoztam, most is megteszem: a rendszerváltó politikai osztály egészének felhatalmazásával, tudtával és jóváhagyásával dolgozó – kulcsfigurája volt.

Tisztában vagyok azzal, amiről Kőszeg Ferenc is ír, vagyis, hogy 1989 őszén „hányféle, egymásnak feszülő politikai akarat között kellett köztes megoldásokat találni, miközben a tárgyalóasztal felett ott lebegett a fenyegetés, hogy a tárgyalások eredménytelenül zárulnak le, és akkor ki tudja, mi lesz.” Nem volt könnyű, egyáltalán nem volt könnyű. Ennek ellenére azt hiszem, joggal rovom föl Tölgyessy Péternek a reflexivitás és az önkritika mai teljes hiányát, azt, hogy eltagadja a nagyrészt általa is konstruált közjogi rendszer szerepének kritikai elemzését a 2010‑hez, a Legnagyobb Magyar Kudarchoz vezető folyamatban. Tagadásával akarva-akaratlanul Orbán mítoszát növeszti és az új magyar tragédia elkerülhetetlenségét sulykolja.

Mossa kezeit, másként, mint Semmelweis.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 13. szám, 2020. március 27.
LXIV. évfolyam, 10. szám, 2020. március 6.
LXIII. évfolyam, 51-52. szám, 2019. december 19.
Élet és Irodalom 2020