Unokáink is ünnepelni fogják

Gyáni Gábor a karácsonyi számba Trianon – a veszteség természete (rejtélyes) címmel írt cikket (ÉS, 2019/51–52., dec. 19.). Tudományos pontossággal bizonyítja, hogy a „veszteség természete” nem egészen olyan, mint az a régi és a mai közvélekedésben tükröződik. Azt is megállapítja, hogy a valóság és a közvetített kép közti különbség oka a sovinizmusba hajló magyar nacionalizmus mély gyökerekkel való kapaszkodása a magyar történelmi tudatban. Arról kevesebb szó esik a kitűnő dolgozatban, hogy ezeknek a gyökereknek a táplálóit mekkora felelősség terheli azért, hogy a párizsi békeszerződés helyben hagyta Trianont. A Horthy holdudvarában sorakozó, meghatározó politikai szerepet élvező, erdélyi (birtokaikat elvesztett) arisztokratákról van szó. Hogy mennyire szólt a revizionizmus a határon túl rekedt nemzettársainkról, azt megmutatja, hogy a trianoni határokon belül rekedt egyetlen jelentős számú nemzeti és/vagy vallási kisebbséget minek tekintették: megsemmisítendő ellenségnek. Nem túlságosan merész megállapítás, hogy a nacionalista revíziós politika egyenes következménye volt a magyar holokauszt.  Továbbá azt is világosan ki kell mondani, hogy ki a felelős azért, hogy most, a századik évforduló közeledtével az ország nem fogadja el, hogy Trianon – az uniós tagsággal – érvényét vesztette. Utóbbiért egyértelműen az orbáni álkeresztény, soviniszta, Európa-ellenes kurzus a felelős. Annak ellenére igaz ez, hogy a szomszéd (egykori kisantant) országok egy-egy politikai kurzusa szintén nem (volt) mentes a nacionalista, „magyarellenes” törekvésektől. Orbánék viszont szigorúan saját zsebre dolgoznak, amit csak egy egészen nagy hazugság tesz feledhetővé a hívek számára.  A 2020-as hazug emlékmű az Alkotmány utcában és a hazug centenáriumi országos fieszta pedig erős tartópillér lehet a 2022-es továbbkormányzáshoz. Ha nyernek, nem kérdés, hogy a revizionizmus lesz a kötelező politikai krédó. Amiből egyenesen következik a következő (nemzeti) katasztrófa. Lehet majd ünnepelni azt is.