A fény iskolája

Száz esztendő korszerűség – ez tiszteletet érdemel. Még akkor is, ha a művészetben a tisztelet kétes dolog, elvégre az újonnan jövők éppenséggel sokszor tiszteletlenül bántak az elődökkel. Alkotásaikat lenézték, esetleg nevettek rajtuk, vagy azt gondolták, szakítani kell a múltjukkal, mert csakis így lehet új utakra indulni. Száz éven át korszerűnek maradni nagy teljesítmény, kivált, ha a mesterekben és növendékekben nem is volt ilyen szándék. Mert nem szándékkal alkottak; nem a hatás érdekelte őket, hanem az anyag, amellyel dolgoztak. Nem kifelé néztek, és nem azt figyelték, mi a kelendő, hanem energiákkal teli izgatott lelkük diktált. Mertek kísérletezni, ahogyan a gyerek is próbálgatja az újat, az ismeretlent. Ezért is tudtak évtizedekkel előre korszerűek lenni, hogy azután egy évszázadon át művészek maradjanak.

Csakhogy a Bauhaus, ez a bonyolult fogalom nem tisztán művészet. Mert az intézmény legelőször is iskola volt, nemzedékszervező, hogy újat hozzon, és új művészetre neveljen. Ahogyan Walter Gropius, a Bauhaus szíve írta egy levélben: „bel- és külföldről özönlöttek a fiatalok, és nem azért, hogy funkcionális lámpákat tervezzenek, hanem hogy részeivé legyenek egy közösségnek, amely az új embert készül megteremteni, új környezetével együtt”. A nagy háború végével újra indult a világ, de az a kor mégiscsak jó volt arra, hogy lendületet kapjon az élet, hogy új dolgokkal lehessen előrukkolni. Halottakkal és válsággal teli idő volt ez, ám fölbukkantak a korszerűsítők, hogy Weimar reményteli légkörében olyannal jöjjenek elő, ami korábban még nem volt.