A jó banalitása

Jo Nesbø: Kés. Fordította Pet­­ri­ko­vics Edit. Animus Kiadó, Bu­dapest, 2019, 480 oldal, 4290 Ft

Zavarban vagyok. Még mindig nem tudom, hogy pontosan mi is az a skandináv krimi. Északon játszódik, mindegyikben van rendőr. A rendőr főszereplő okos, de mindennapi gondjai akadályozzák őt. Az olvasó azt hiszi, hogy nem sikerül, majd a cselekmény fordul egyet, és mégis. Vagy mégse. Az északi tájak, a komor városok felszíne alatt tombol valami félelmetes, amivel szembenézni nem jó. A szövegek hangulatfestését ma már elképzelni sem tudom a komor hangulatú filmes képvilág nélkül, amely a nordic noir műfajának sikerét világméretűvé tette, fokozta. Mégis zavarban vagyok. E műfaji játékok mind-mind ismerősek már: ismerem régről az esendő detektíveket, ismerem függőségeiket, családi bénázásaikat, ismerem a mellékszálakra bomló cselekményt, ahol azt sem tudjuk, hogy mi a bűntény, nemhogy a gyilkost sejthetnénk, ismerem a meghalt legjobb barátokat, kollégákat (személyes érintettségüket), ismerem a megszállottságot, ismerem a végén megcsillanó és egyben katartikus zsenialitást. Mi is akkor a skandináv krimi? A mogorva tájakon tévelygő mogorva emberek? A realisztikus elbeszélés, a stílus szárazsága, egyszerűség és pontosság – ezek a nordic noir gyakran elhangzó meghatározottságai, inkább igazak a filmes nyelv hangulatfestő technikájára, mint a prózaszövegekre.