A kőgolyó

Április végén Sótartó Mihály azt hallja a Szamárdelelő csárdában egy Borda nevű makói ócskavas-kereskedőtől, hogy a románok már Békéscsabánál járnak. Mi a purgált picsát csinálnak ilyenkor azok a híres vöröskatonák, kérdezi Kokoska, a szobafestő, aki szintén a pultot támasztja, pléhbögréből issza a csongrádi törkölyt, amit egyesek csak „bokrosi fosatósként” emlegetnek és fogyasztanak. Tartsd a pofád, Kokó, ha nem akarod, hogy bajod essék, figyelmezteti Sótartó a piktort. Sótartó kapus a városházán, mindent első kézből tud, de hogy a románok már Csabán főzik a mamaligát, erről nincs tudomása. Nincs mitől félni, legyint a harcsabajszú csapos, Andrikó, Kun Béla mindent megtesz, őt aztán nem kell félteni. Hát nem is azt a kuglifejű törpezsidrákot féltem, szól Kokoska, hanem a saját seggemet. Igaz-e, komám, kérdezi röhögve Zubori urat, a kőfaragót, akit azért nem vittek el katonának, mert kicsivel a háború előtt megbolondult, azóta nem beszél, csak ugat, akár egy kutya, éjjel pedig nem alszik, mert az udvaron négykézláb vonyít a holdra. Zubori belenyal a sörébe, és azt mondja bárgyú pofával, vau-vau-vau.