Tisztelt Elnök Úr!

Tisztelt Szentmártoni János! A magyarországi nyilvánosság egy sajtóhírből szerezhetett tudomást arról, hogy a Magyar Írószövetség és a Szlovák Írószövetség (SSS) szlovák–magyar nemzeti megbékélést szorgalmazó, hosszú távú együttműködésről írt alá megállapodást, amelynek keretében három Duna-témájú fordításantológiát szándékoznak kiadni. Szlovák partnerük sajtóanyagai részletesebben tárgyalják az (idézem, fordítom) „történelmi léptékű” projekt már megvalósult eseményeit (kollokvium, fesztivál, kötetbemutató). Akik több nyelven olvasnak, azok már a kétéves erőfeszítések végtermékét is a kezükbe vehették. Azok a műfordítók pedig, akiket közreműködésre is felkértek, sajnos az erőfeszítések jellegéről is képet kaphattak. Engem egymástól függetlenül többen is megkerestek. Ezért aggódom nyilvánosan.

Az önök által felkarolt (vagy önökkel felkaroltatott) projekt remekül néz ki papíron. Nálunk, a történelmi nyelvhatáron évszázados hagyománya van ennek a nemes gondolatnak, úgy is mondhatnám, hogy szerves részét képezi a megmaradásunknak. Melós cucc. Akkor is, ha a projektjeinket teletalicskázzák zsetonokkal. Ezekkel a szlovák nackókkal, akik korábban demonstratívan kihagyták a magyarokat még a dunai költőfesztiváljukról is, én sose állnék szóba. Szlovák–magyar fordítások recepciójával foglalkozom, van rálátásom az SSS deklarációkkal megtámogatott látványpékségére, amellyel a Smer kultúrpolitikájának szolgáltat alibit.

Nemzetstratégiai szempontból nem tudok önnek nyomós érveket felhozni, hacsak az nem számít annak, hogy egy SZMÍT-tag nem engedheti meg magának, hogy lepaktáljon a leggázabb szlovák írótársasággal (vagy vele hírbe hozzák), amelynek az elnöke a Matica Slovenská egykori levéltárosa, és csak azért ejti ki pozitív kontextusban a „magyar” szót, mert szlovák kormánypénzekkel jól kistafírungozzák a kvázi projektjeit.

Több tanulmányban foglalkoztam a Duna szlovák irodalmi reprezentációjával, a SSS kiadványait is ismerem. Annyira rémesek, hogy szinte már érdemes fellapozni őket, főként, ha a Duna középső szakaszát nagymorva kultúrtájként szeretnénk megszemlélni. Az ember ritkán látja a Kisalföldet, a Dunántúlt, valamint az Alföld tekintélyes darabját az ún. „slovenský juh” részeként, amely a szlovákság etnogenezise szempontjából olyan ősi szállásterület, ahonnan egy migráns csürhe űzte ki őket. Stanislav professzor tudománytalan elméletét ma ilyen atavisztikus, törzsi szemléletű csoportosulások tartják életben (sajnos az általa kreált helységnevekről ez már nem mondható el, hiszen neki köszönhetjük Štúrovót és társait). Ezért nem is csodálkoztam, amikor a 2016-ban megrendezett nemzetközi Duna-fesztiváljukra minden olyan országot meghívtak, amelyeket a Duna összeköt (ez volt a szlogen), még a cseheket is, elvégre egykor Csehszlovákia partjait is mosta – kivéve Magyarországot; tehát tök fölöslegesen erőlködik 400 km hosszan, hogy átszelje Magyarországot. Azon már annál inkább, hogy egy évvel később mint békejobbot nyújtó, szlovák íródelegáció találkoztak önökkel.

Szentmártoni úr, miért pont velük?

2016-ban Szlovákia volt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, tele volt a város szlovák rendezvényekkel, de már az előkészületek évében is szakmai találkozókat szerveztünk a budapesti kiadóknak, intézményeknek, promóztuk a jelentős szerzőket, nehogy melléfogjanak. A SZMÍT szervezetként ugyan nem vett benne részt, de a fordítók, illetve a kötetek és a tematikus lapszámok összeállítói, szerkesztői, kevés kivétellel, mind szlovákiai magyarok voltak. Egy év, tucatnyi fordító, közel 40 új publikáció.

Mivel (egyedüli magyarként) tagja voltam az Irodalmi Információs Központ (LIC) koordinációs csapatának, arra is van rálátásom, ki mindenki tolongott akkor, hogy megmutatkozhasson Magyarországon, és hogy milyen minőségi mércét kellett megugrani a sikerhez. A SSS-nak esélye se volt rá, sem minőség, sem pedig szellemiség tekintetében. Szóba se jöhetett, hogy ezt a mai szlovák kulturális közgondolkodásban perifériára szorult, ásatag, primordiális szellemiségű hogyishívjákot exportálják egy könyvfesztiválra (ezt az akkori kulturális miniszter is ellenezte volna).

Szentmártoni úr, hogyan találtak mégis rájuk? Ennyi szakmai szűrő ellenére.

A jelentős szlovák szerzők egyébként sem ebben az írószövetségben tömörülnek, sőt, a közepesek sem, de nálunk ez is közismert tény. A név lefordításával (Spolok slovenských spisovateľov = Szlovák Írók Társulása) a szignifikáns kontextuális jelentések elvesznek, ugyanakkor fontos tudni, hogy ők nem „a” szlovák írószövetség, mert ilyen szervezet a rendszerváltás óta nem létezik, ezért is írtam kisbetűkkel, tulajdonnévként anakronizmus. Rajtuk kívül még 3 szlovák írószervezet tevékenykedik, ráadásul az SSS tagsága kifejezetten a resztlije a hajdanvolt (egyetlen) Szlovák Írószövetségnek, mert amikor a mečiari kultúrpolitika kiszolgálójává vált, minden jóérzésű író elpártolt tőlük.

A SZMÍT soha semmilyen körülmények között nem működött velük együtt, egyik korábbi elnök vezetésével sem. Önök az első magyarok, akik pacsiznak velük. Erre nem hívta fel senki a figyelmüket? A közvetítők sem? Se SZMÍT-tagként, se magánszemélyként?

Sértődés ne essék, egyszerűen muszáj megkérdeznem: amíg önök ezzel a kormányszinten kezelt, határon átnyúló kultúrstratégiai tervezet­tel úgymond megbékélnek az ún. szlo­váksággal, addig mi mit csináljunk? Úgy értve, hogy a napi rutin szint­jén, hiszen mi, kortárs írók és kor­társ fordítók egy szellemi légtérben élünk, lépten-nyomon összefutunk. Mivel mentegessük önöket, hogy a nevüket adták ehhez a V4-ezős kirakatprojekthez? Jut eszembe, ismeri a legújabb műfordítós pozsonyi viccet? „Csörög a műfordító mobilja: – Lefordítana nekünk néhány verset szlovákra? – Ééén? Sose fordítottam verset. – De magyarul tud, nem? – Persze, de verset semmilyen nyelven nem tudok írni. – Sürgős lenne. Hálás lennék. – Kinek a verseit? – Valahova felírtam a nevét...” Ugye milyen rossz vicc? Ugye milyen kár, hogy nem vicc, hanem valóság? Ettől függetlenül még nem kellene megbékélési projektnek hívni.

Őszintén remélem, hogy ennek a több évre tervezett Duna-projektnek semmi köze nincs a PIM közép-európai Duna-fesztiváljához, nem kell tehát attól tartanunk, hogy Pozsonyban majd az SSS delegációja száll fel a rendezvényhajóra. Ahogy a PIM közép-európai irodalmi erőközpont fordítói hálózatához sem, amely majd a közép-európai irodalmakat (idézem, nem fordítom) „nem német” közvetítéssel juttatja el az olvasókhoz, mert ez arra engedne következtetni, hogy ez lesz majd az új csapásirány.

Bevallom, első olvasásra nem is értettem, hogy kerül a csizma az asztalra; miféle kánonképző szerepük lehetne a német kiadóknak abban a kulturális térben, amelyben mindig is a Pozsony–Bratislava nagyhatalmi kávéházi tengely irodalmi diszkussziói határozták meg a kiadók döntéseit? (Amelynek a legrangosabb alakja egyébként Grendel volt, az ő értékítélete tényleg alakította a kánont, behatóan ismerte mindkét irodalmat, a kezdőket is, mindenki hozzá fordult a lefordítandó műveivel.) De aztán rájöttem, hogy a „németezést” csak mechanikusan átemelték az aktuális irodalmi diskurzusból, amelyben van egyfajta sajátos utalásrendszer (kacsintás), a műfordítás-irodalomra értve viszont fatális tárgyi tévedés.

Műfordítóéknál egyébként sem kell művileg kreálni az ellenségképet. Eleve adott egy ősi ellenség: a mérhetőség. Állandóan ott lebeg felettünk a hitelrontás gyanújának árnyéka, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán pont olyan teljesítményre (se többre, se kevesebbre), mint a szerző. Éppen akkor, amikor felkérnek rá. Ráadásul versenyhelyzet­ben: aki kevesebb idő alatt, kevesebb ho­norért csinálja, azé a meló. Miközben egyre kapjuk az intést, hogy ne feled­jük: mások neve alatt írjuk a világirodalmat, de nehogy már azt képzeljük magunkról, hogy írunk is, miközben fordítunk. Van mit összehangolni.

Külön csavart visz a helyzetbe, ha a műfordítói szakma „kisebbségben” van, tehát ha kisebbségiek művelik. Szlovák–magyar viszonylatban mindig kapható volt/lesz valaki, aki valamit valahogy lefordít, mert ebben a 670 kilométer hosszú, nyelvhatár menti zónában könnyű találni olyat, aki egy kis honorért cserébe szívesen elhiszi magáról, hogy műfordító, még ha portás is az illető, elvégre egész nap ezt a két nyelvet váltogatja, ingyen, miért ne csinálná pénzért is? Ezért is fontosak a szakmai szűrők. Kiszűrni a pancser fordítót, a pancser megrendelőt.   

Az pedig már dupla csavart visz a rendszerbe, amikor a két többségi nemzet ejti túszul a kisebbségi fordítói szakmát. A jóhiszemű laikusok elolvassák az újságban, hogy a két államot képviselő íródelegáció békejobbot nyújtott egymásnak, rendezik végre közös dolgainkat. Elcsattant a Bruderkuss, öröm van.

Ebben a tekintetben komoly tanulsággal szolgált az említett könyvfesztivál egyik kísérő rendezvénye, az OSZK-ban megrendezett szlovák–magyar fordítástörténeti kiállítás, amit most nem azért reklámozok, mert én voltam a kurátora, hanem mert engem is meglepett az anyag előkészítése során – kezdetektől (1860) napjainkig –, hogy milyen mélységekig hatolnak a célzott, ideológiai belebabrálások nyomán keletkezett törésvonalak a műfordítás önszabályozó, autonóm folyamataiban.

Jelesül az, hogy mindig szakmai alapon esik szét az, amibe ideológiai célzattal hasítanak bele. Esetünkben a kettős kompetencia és a kettős deficit mentén húzódik a törésvonal – s korántsem az egyes nemzetek, nyelvek, kultúrák között, mint ahogy azt sokan gondolnák.

És ez még csak a kezdet: a műbéke. Most pedig próbáljuk meg elképzelni azt a konstellációt, amikor majd egy budapesti inkubátorház menedékéből „provokálják ki a produktív konfliktusokat” (Demeter Szilárd szavai). Jó móka lesz. Danke.

Nekünk, határon túli fordítóknak nagyon kell iparkodnunk, hogy le ne maradjunk az anyaországban zajló nyelvi változásokról; az értelmező szótárakban leírtak sokszor elavultak, mi pedig kortársaknak fordítunk, folyamatosan jegyzetelnünk kell az élőnyelvi megoldásokat. Mivel Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár kétszer is elismételte a Pátria Rádióban, hogy annak a bizonyos semjéni mondatnak a kontextusában a „csókoltatom a…” fordulat valójában azt jelenti, hogy a beszélő szereti az illetőket, én is bátorkodom ezzel a nemzetstratégiai jelentésváltozáson frissen átment fordulattal búcsúzni:

Csókoltatom mindazokat, akik ezt kifundálták!