MIT ADTAK NEKÜNK?

A minap Balácán jártam, az egykori római villagazdaságot bemutató kiállításon, illetve romkertben. A helyet alig lehet megtalálni, nem jelzik táblák. A kiállítóteremben nem volt világítás, épphogy látni a tárgyakat, a feliratokat meg szinte sehogy. A leghíresebb emléket, egy amúgy gyönyörű mozaikpadlót szintén nem lehetett rendesen látni, a teremőr szerint azért, mert sütött a nap. Hogy a lámpáknak miért csak a fele ég, erre is kész válasza volt: mert az égők ki vannak csavarva, de arra ne számítsunk, hogy a mi kedvünkért hoz majd egy létrát, és becsavarja őket. Az épületek faszerkezetét az aládúcolások tartják még életben. Szemmel láthatóan hiányzik néhány millió forint.

Mindebben a kultúrpolitika helyes értékválasztását kell dicsérnünk.  Mert ahogy olvasom, a Szkíta Konferencia, Szkíta-Találkozó és Világnyílzápor című rendezvény milliós állami támogatást kap, a Sámán-Táltos Őskultúra Napok is majd tízmilliót, és a hun–magyar azonosság bizonyítása is karnyújtási közelségben van, pénzkérdés az egész, illetve már az sem. Nem kell majd többé a fal mellett járnunk, a Hun Birodalom büszke örökösei lehetünk, az akadékoskodók pedig el fognak némulni. És végre valós képünk lehet arról, mit is adtak nekünk a hunok. Mert mit mondhattunk erre a kérdésre eddig? Vízvezetéket? Hát azt nem. Csatornázást? Sajnos, azt sem. Esetleg utakat?  Azt sem. Öntözést, gyógyászatot, oktatást?  Nem, nem. Népfürdőket? Nem. Közbiztonságot, békét? Hát azt végképp nem. Az viszont igaz, hogy később imába foglaltak minket: „A magyarok nyilaitól ments meg, uram, minket!”