A klímavédelem és a fogyasztói társadalom

Felcsúti Péter jeles magyar bankár és közgazdász. Az utóbbi években az ő fordításában jelentek meg elsőrendű fontosságú gazdaságelméleti könyvek magyarul. Keynes, Ha­yek, Rodrik, Akerloff, Shiller és mások után – örvendetes módon – most az egyik legsúlyosabb globális fenyegetés, a klímakatasztrófa felé fordult figyelme. Kár viszont, hogy azt anélkül tette, hogy alaposan tanulmányozta volna a probléma ökológiai, gazdasági és társadalmi jellegét és szakirodalmát. Amit Lontay Zoltán és Lukács András az ÉS augusz­tus 2-i (Vita Felcsuti Péterrel, 2019/31.) számában felrónak neki, azzal mind egyetértek.

Három évtizedig foglalkoztam e témával kutatóként és oktatóként. Végül azért hagytam abba, mert úgy tűnik, hogy a globális felmelegedés folyamata „önjáróvá” vált, olyan kumulatív természeti folyamatok indultak el, melyek már megállíthatatlanok, még akkor is, ha teljesen megszűnne az antropogén üvegházhatású gázok kibocsátása. De a folyamat természetesen lassítható és késleltethető. A globális ökoszisztéma egy olyan rendkívül komplex, kaotikus rendszer, melynek változásai kiszámíthatatlanok és nem jelezhetők előre. Tehát semmit sem állíthatunk teljes bizonyossággal, csak nagy valószínűséggel. Ennél fogva bízhatunk abban, hogy egyelőre nem látható, jelentéktelen kis változás is elindíthat egy olyan folyamatot, mely megállíthatja, megfordíthatja a globális felmelegedést. Továbbá: a „klímaszkeptikusok” között jelentős, hiteles tudósok is vannak, és nem zárható ki teljesen, hogy a felmelegedés mégsem az emberi tevékenységre vezethető vissza. Szóval bízzunk a dolgok jobbra fordulásában, de tegyünk is érte. Mert a mai folyamatok előrevetítése minden elképzelhető katasztrófát túlszárnyal: James Lovelock, a kérdés talán legautentikusabb természettudósa (a Gaia-elmélet megalkotója) szerint a század végére fél-, legfeljebb egymilliárd ember fogja túlélni a klímakatasztrófát. A 2006. évi, sok tudós munkájára támaszkodó Stern-jelentés pedig úgy fogalmazott, hogy a klímakatasztrófa hatásai fölérnek majd egy globális nukleáris háborúéival. (Most szántszándékkal nem az ENSZ e tárgyú hivatalos anyagaira hivatkoztam.)

A klímaváltozás emberi eredetét tagadó tudósok egyfolytában azzal érvelnek, hogy felesleges áldozatokat hozunk, csak pocsékoljuk az erőforrásokat egy olyan fejlemény ellenében, melyet nem mi okozunk, melyre nem lehetünk hatással. Nos, ez ellen könnyű érvelni. A környezetvédelmi intézkedések középpontjában a kevesebb energiafelhasználás, a kimerülő erőforrások helyettesítése megújulókkal, a kevesebb anyagi fogyasztás, a kevesebb autózás és szállítás, a hulladékképződés mérséklése, az ökoszisztémák és a természet védelme áll. Egyúttal a fogyasztási mánia helyett a tartalmasabb életet, a szellemi értékeket, a szabadidő kulturális, családi és közösségi célú felhasználását, az egészségesebb életmódot propagálják. A szállításigényes központosítás helyett pedig a helyi termelést és tevékenységet pártfogolják. És most tételezzük fel, hogy a klímaváltozás emberi eredete csak humbug, a zöld lobbisták kitalációja. Akkor kárbaveszne, feleslegessé válna mindaz az „áldozat”, amit a környezet védelme érdekében tettünk? Ellenkezőleg; ezek azok az eszközök és módszerek, melyekkel a fogyasztói társadalom túlkapásai, káros vonásai ellen harcolhatunk. Tehát akár el is tekinthetünk a globális környezeti problémák okairól és okozóiról folyó vitáktól: a fogyasztói társadalom és szemlélet visszaszorítása, életmódunk humanizálása érdekében ugyanazokra az intézkedésekre lenne szükség.

A 2012-ben lejárt kiotói klímaegyezmény megújításának kudarca nyilvánvalóvá tette számomra, hogy társadalmi csapdahelyzettel állunk szemben: az ember diszkontálja, leértékeli a jövőt. Minél távolabb áll tőlünk egy probléma időben és térben, azt annál kevésbé érezzük súlyosnak. (A klímakatasztrófa kifejlődése a század végére várható, tehát a jövő nemzedékeket érinti majd, és elsősorban a harmadik világ már most elsivatagosodó, szegény országait fogja sújtani.) Ennélfogva a gazdag Nyugat vonakodik érdemi intézkedéseket hozni. De ha érvelésünk elsősorban a fogyasztói társadalom anomáliáit célozná meg, talán sikeresebb lenne a klímavédelem is.

(A szerző közgazdász és társadalomkutató)