Vita a felmelegedésről

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 32. szám, 2019. augusztus 9.

A téma érzékenységéhez képest tiszteletre méltóan visszafogott Lontay Zoltán és Lukács András bírálata (Vita Felcsuti Péterrel, ÉS, 2019/31., aug. 2). Igyekszem én is hasonló mérsékletet tanúsítva reagálni az általuk felvetett pontokra.

1. A felütés: „Ha azt kommunikáljuk, hogy óvatosan, a pénz rövid távra érvényes szabályait betartva cselekedjünk, akkor bizonytalanságot okozunk, ami a határozott cselekvés halála.”

A késztetést számomra a cikk megírására pontosan ez a csalhatatlan bizonyosság adta, amit annyira jellemzőnek (és helytelennek) tartok számos, a környezet megóvása iránt elkötelezett szakember álláspontjában. Úgy gondolom, nem kell a bizonytalanságot okozni, az ettől függetlenül is létezik. Természetesen nem vagyok klímatudós, épp ezért a bírált írásban is igyekeztem elkerülni, hogy klímatudományi kérdéseket érintsek, de olvasmányaim alapján számomra bizonyított, hogy, mint minden más tudományágban, a klímatudományban is – az alapvető konszenzusok mellett (ti. létezik antropogenikus globális felmelegedés) – bőven van vita és vannak vitatott kérdések. Magától értetődően előfordulnak tévedések, előfordul korábbi álláspontok revíziója az újabb ismeretek fényében, sőt horribile dictu még arra is volt példa, hogy egyébként joggal nagy tiszteletnek örvendő tudósok – a jó ügy érdekében természetesen – megpróbáltak elnyomni ellenvéleményeket, vagy akár diszkreditálni is az ilyen vélemények hangoztatóit.

A válaszadás adta korlátok okán el kell tekintenem a fentieket alátámasztó konkrét példák ismertetésétől. Csupán egyetlen gondolatot idézek Stephen Schneider (1945–2010) egy 1989-ben adott interjújából. Ő az IPCC egyik vezető szakértője és a globális felmelegedés elleni harc egyik leginkább elkötelezett,  aktív reprezentánsa volt:

„Egyfelől tudósként erkölcsi kötelességünk, hogy tartsuk magunkat a tudományos módszerhez, azaz lényegében azt ígérjük, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat mondjuk, ami azt jelenti, hogy az összes kételyünknek hangot kell adnunk, (...) másfelől nem csak tudósok, emberek is vagyunk, (...) csökkenteni kell a potenciálisan katasztrofális klímaváltozás kockázatát (...). Ezért ijesztő forgatókönyvekkel, leegyszerűsített drámai hangvételű állításokkal kell operálnunk, az esetleges kételyeinknek pedig ritkán kell hangot adnunk (kiemelések tőlem).”

Olcsó dolog lenne párhuzamokat vonni, de annyi biztosan állítható, hogy Lontay és Lukács gondolatmenetében – sok más megszólalóéhoz hasonlóan – kételynek, bizonytalanságnak semmi nyoma, ami mindentől függetlenül legalábbis elgondolkodtató.

Én mindenesetre azt gondolom, hogy a tárgyilagos és konstruktív vitának – amelyben nem érveink gyengeségének, hanem éppenséggel erejének számít, ha számot vetünk a szükségképpen meglévő bizonytalanságokkal – helye van még akkor is, sőt akkor leginkább, ha a téma annyira érzékeny és bonyolult, mint a globális felmelegedés.

2. Közgazdaságtan vagy racionális döntéshozatal? A szerzők többször is utalnak arra, hogy a közgazdaságtan „sokak szerint (sic!) túlhaladott” elveivel operálok. Szerintem nem ez a helyzet. A gondolatmenetemben elsősorban a racionális döntéshozatal (ami egyáltalán nem csak a közgazdaságtan felségterülete) elveivel operáltam azokat a tudósokat idézve – történetesen többnyire valóban közgazdászok, az egyik a 2018-as Nobel-díjas, szakmájára nézve klímaközgazdász, de azért filozófus és politikatudós is akad közöttük –, akik ezt a megközelítést ajánlják. Hangsúlyozni szeretném (ismét), nem a fellépés radikális vagy óvatos voltáról beszéltem, hanem a radikális fellépés mikéntjéről, ha úgy tetszik, a főcsapás irányáról. Ebbe természetesen bőven beleférnek a szerzők által is javasolt és egyébként többségükben helyeselhető intézkedések (például a luxusfogyasztás megadóztatása). De nagyon nem mindegy, hogy a döntéshozók ma és még hosszú ideig vállalandó óriási költségtöbbletek mellett – amit valakinek, tőkésnek, munkásnak, fogyasztónak kell megfizetnie – azonnal (rövid idő alatt) napelemre cseréltetik a gáztüzelésű erőműveket, vagy olyan policy mixet állítanak össze, amelyben a közösségi és magánpénzeket elsősorban a kutatás-fejlesztés felé terelik, azaz relatíve kevesebbet költenek a napelemekkel előállított áram árának szubvencionálására (és következésképpen kezdetben legalábbis lassabban haladnak a széndioxid-kibocsátás megállításával, de kevesebb költséget is vállalnak), egyébként pedig folyamatosan értékelik az elért tudományos-technikai eredményeket, és végrehajtják a szükséges korrekciókat, valamint visszacsatolásokat, hogy a policy mix egészének eredményességét – a széndioxid-kibocsátás megállítását – az időszak egészében biztosítani lehessen.

3. A növekedés mint anatéma. Bírálóim szerint maximalizálni javaslom, illetve exponenciálissá tenném a növekedést. Sem az egyik, sem a másik nem stimmel. Ami ellen én szót emeltem, az a vélekedés, amely szerint „a tudományos kutatásnak abból kell kiindulnia, hogy a gazdasági növekedést korlátozni kell”. Az a benyomásom, hogy bírálóim is osztják ezt a tudomány alapgondolatával igencsak nehezen összeegyeztethető, mondhatnám, axiomatikus vélekedést, és ez szintén valós nézeteltérést jelent közöttünk. Én azt gondolom ugyanis, hogy a növekedésről nem szabad lemondani, miközben azt is hangsúlyoztam, hogy legalább elméletben biztosan létezik olyan növekedés, amelyik nem jár együtt szennyezéssel és széndioxid-kibocsátással (például e-book, papírkönyv). Maximalizálásról és exponenciális (gyorsuló ütemű) növekedésről azonban szó sincs, ilyesmit nem állítottam, és egyébként tökéletesen irreális is lenne (ismereteim szerint az ENSZ hosszú távú előrejelzése a globális GDP növekedésére 2050-ig évi 1 százalék. Az elmúlt 200 évben ez az ütem – a megelőző évszázadokéhoz képest szokatlanul magas – átlagosan évi 2 százalék volt.)

4. Mi racionális és erkölcsös? Fenntartom, hogy a nagyon hosszú távról szóló, azaz több nemzedéket érintő kérdések tárgyalása során racionális és erkölcsös (nem „sajátságosan”, hanem nagyon is hétköznapi módon) nemzedékközi teher- és feladatmegosztásról beszélni, különösen akkor, ha a mostani nemzedék nagyon nagy része valójában szegény. Hangsúlyozom, megosztásról beszélek, nem arról, hogy a mostani nemzedék ne vállaljon semmilyen terhet! Ha bírálóim szerint a globális felmelegedés megállításának összes terhét a jelenlegi nemzedéknek kell viselnie, nemcsak azokról kell valamit mondaniuk, akik a fejlődő világban nyomorognak, de azokról is, akiknek a fejlett világban huszadika körül elfogy a pénzük, és nem reménykedhetnek abban, hogy ők vagy legalább a gyermekeik képesek lesznek jobban és egészségesebben élni. Erre viszont, lássuk be, nem érv a hivatkozás a már meglévő egyenlőtlenségekre, hiszen ezeket nagyon sokan olyanok is bírálják (én is), akik ugyanakkor magától értetődőnek tartják a nemzedékközi tehermegosztást. Összességében annyi biztosan kijelenthető, hogy a költségek egy az egyben történő ráterhelése a jelenlegi nemzedékre – egyéb feltételeket változatlannak tekintve – tovább rontaná e társadalmi csoportok helyzetét. Eközben az előrejelzések szerint az 50–60 évvel minket követő nemzedék várhatóan sokkal gazdagabb lesz (az évi 1 százalék kamatos kamattal megnövelt hatásáról beszélünk), igaz, ugyanezen előrejelzések szerint a problémák is, amelyekkel szembesülnek, nagyobbak lesznek. A tehermegosztás mikéntjéről tehát lehet és indokolt beszélni, de ezt csak akkor tehetjük értelmesen, ha komolyan vesszük a tudományosan megalapozott becsléseket és előrejelzéseket a klímakárok és a többi fontos paraméter (demográfiai folyamatok, várható gazdasági növekedés) nagyságára és időbeni lefutására nézve. Ilyenek természetesen vannak, igaz, meglehetősen tág intervallumon belül, tehát rengeteg a bizonytalanság. Ez az oka annak, amiért a visszavonhatatlan, egyszer s mindenkorra elkötelező döntések nem racionálisak, és a fentiekre tekintettel nem is feltétlenül erkölcsösek. A döntést vagy még inkább a döntési folyamatot e tudományos bizonyosságok és bizonytalanságok dinamikus kezelésével lehet kialakítani, és ez a folyamat értelemszerűen beépíti a társadalompolitikai kontextusokat; horizontálisan – ti. a mai gazdagok és szegények viszonylatában – és (időben) vertikálisan – ti. a szegényebb mai és a várhatóan gazdagabb jövőbeni nemzedék viszonylatában – is.    

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 41. szám, 2019. október 11.
LXIII. évfolyam, 28. szám, 2019. július 12.
LXII. évfolyam, 48. szám, 2018. november 30.
Élet és Irodalom 2019