MOTIVÁCIÓ

A rendszerváltás előtt pár évvel kaptam az első „motivációs elismerést”: egy Körkép-kötetet. Pedagógusnapon adta át igazgatónk a kerületi tanács jutalmát. Miután átvettem, elsírtam magam. Na nem a meghatottságtól, az elkeseredett bosszúságtól: ennyit ér a munkám? Egy könyvet? Természetesen nem a kultúrajándék ellen volt kifogásom, csak naivan azt hittem, kis boríték is lesz mellé.  Egy éve tanítottam, a büszke méltóság munkált bennem. Az idősebb kollégák értetlenül néztek rám.

Sok évvel később, amikor egy tábla tejcsoki, egy golyóstoll volt a megbecsülés jele, még később már semmi, szeretettel vettem kezembe azt a novelláskötetet.

Sosem kaptunk motivációként egyhavi fizetést. De hát tettük a dolgunkat anélkül is.

(Egyébként megértem: nehéz lehet állandóan hazudozni, játszani [?] az ostobát, ahogy ezt a kormánypárti „motiváltak” teszik. Ezt bizony kompenzálni kell. És nem elég egy kortárs irodalmi tabló. Meg hát úgy se tudnának mit kezdeni vele.)