Reménytelen?

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 30. szám, 2019. július 26.

A Karsai által ledorongolt tanulmánygyűjtemény (Jeszenszky és a holokauszt, ÉS, 2019/25., jún. 21.) csak az 1944. júliusi embermentő katonai beavatkozás hátterével foglalkozik. Elsődleges célja volt az angolul olvasó közönség számára rámutatni arra az ellentmondásra, hogy az 1944. március 19-én a náci Németország által megszállt, szuverenitását nagyobb részben elveszített magyar állam szörnyű mutációja embertelen körülmények közepette összegyűjtötte és egy idegen hatalomnak kiszolgáltatta félmillió magyar tudatú, hazafias érzelmű állampolgárát. Sejtve vagy talán számítva is arra, hogy őket náci pribékek meg fogják gyilkolni. Ugyanakkor Hor­thy, a megszállás után helyén maradt államfő, a Budapesten élő mintegy negyedmillió zsidó származású magyar deportálását június végén leállította. Ahogy a haláltábort 14 évesen megjárt Ránki György, a neves történész 1982‑ben éppen e lap hasábjain írta, „a sors különös iróniájaként a pesti zsidóság megmenekülésében végül is Hor­thyé a döntő érdem”.

A sokak által jól fogadott könyv tanulmányai azt vizsgálják, miért és hogyan történt ez a késői mentő lépés. Ha a kormányzó júliusban cselekedni tudott, miért járult hozzá áprilisban – legalábbis hallgatólagosan – zsidó származású állampolgárok teljes jogfosztásához, majd marhavagonokba zsúfolva ismeretlen rendeltetéssel történő elszállításához? Úgy vélem, nagyon is indokolt volt a magyar holokauszt számos szakértőjét megszólaltatva választ keresni erre a fájó és jogos kérdésre.

Karsai második vitairatában megerősíti, hogy nem volt képes megérteni a kötet szerzőinek egybehangzó szándékát, a magyar zsidóság tragédiája egy fejezetének tárgyilagos, egyben önkritikus bemutatását (Válasz Jeszenszkynek, ÉS, 2019/28., júl. 12.). Ő a bűnök eltussolásának, a felelősség elhárításának a kísérletét olvassa bele. Noha a szerkesztésemben és két tanulmányommal megjelent könyv nem a Szálasi-kormány és a Sztójay-kormány (Karsai szerint Hor­thy–Sztójay-kormány) 1944-es zsidópolitikáját hasonlítja össze, de erről indokolt írni és vitázni. Azt sem tekintettem feladatomnak vizsgálni vagy másokkal megvizsgáltatni, hogy Horthy 1944 tavaszán mit tudott vagy mit sejtett a kiszállított emberekre váró sorsról, Karsai indokolatlanul helyezi egyik hangsúlyát erre a kérdésre. Minden kötetben akadnak sajtóhibák, elütések, ezek kimutatására a koncepció esetleges bírálata után szokás sort keríteni. De Karsai célja nem egy szakszerű recenzió volt, hanem az én lejáratásom. Ez korábbi, velem szemben rendkívül inkorrekt oslói viselkedéséből ered, azt akarja önmaga előtt igazolni. Nem ismeri vagy nem akarja tudomásul venni a magyar-zsidó problematikáról vallott nézeteimet. Hivatkozik az 1994. áprilisi budapesti holokausztkonferencia megnyitóján történt incidensre, amelynek a célja a hivatalban lévő kormány miniszterének a lejáratása volt a választások előtt. Ott elmondott szavaim idézése egyértelművé igazolja, hogy 25 évvel ezelőtt ugyanúgy gondolkodtam az 1944-es magyar vészkorszakról, mint e lapban és máshol is megjelent korábbi írásaimban és mint az elmarasztalt könyvben. Terjedelmi okokból akkori beszédemnek csak legfontosabb, a mai vitát érintő részeit közlöm.

Nagyon fontos, hogy a mérhetetlen fájdalom közös fájdalom legyen. Én nem hiszem, hogy akár tudós, történész, akár csak a történelmet ismerő felelős gondolkodó van Magyarországon, aki áldozatot és vétkest összekeverne, de még azt sem hiszem, hogy nem tenne különbséget azok között, akik a szörnyű tragédiának voltak az ártatlan áldozatai, s akik katonaként estek el... a kettőt valóban nem lehet összetéveszteni és összekeverni...

De a XX. századi tragédia, a 44-es év, a legfeketébb év tragédiáját mindenképpen összefüggésbe kell hozni az I. világháborúval, az I. világháborút lezáró rossz békékkel, igazságtalan békékkel, amelyek a Kárpát-medence és környékének népeit összeveszítették egymással. Nem lehet megfeledkezni a »vörös« és »fehér« terrorcselekményekről. Soha nem szerettem, ha összehasonlítjuk, hogy ki hány embert ölt meg ebből vagy abból a csoportból. Tehát nem szeretem, amikor mérlegeljük, hogy Magyarországon vagy Romániában volt több áldozata a holocaustnak. De mindenképpen figyelembe kell venni azt, hogy ha valaki elkezdi a gyilkolást, ha valaki elkezdi a származás alapján történő diszkriminációt, akkor egy szörnyű lavina indul meg – és ennek a magyar zsidók voltak a Kárpát-medencében az első áldozatai. ... [A] gyászolókat arra kérem, hogy ne feledkezzenek meg arról sem, hogy a 44‑es év a nem zsidó magyaroknak is milyen tragédiát hozott, hogy a 44-es évnek nemcsak az az eredménye, nemcsak az a tragikus következménye, hogy – az akkori ország területét figyelembe véve – közel 600 ezer magyar zsidót vesztettünk el a nemzet soraiból, hanem hogy félmillió, vagy ki tudja, pontosan mennyi a (nem zsidó) magyar áldozatok száma. Befejezésül azért szólni kell, hogy miközben 1944 tragédiát hozott a zsidóságnak, a magyar zsidóságnak, tragédiát hozott annak az egész országnak, amely hadszíntérré vált. Végül tragédiát hozott olyan értelemben is, hogy egy új szörnyű diktatúrát tett lehetővé. Tehát, ahogy annak idején Antall József is fölhívta a figyelmet, és nem hiszem, hogy oka lenne bárkinek is ezt elvitatni, a nácizmus és a kommunizmus szörnyű, sokmilliós tragédiák okozója volt. És ezt a két rendszert igenis indokolt együtt elítélni. (...) [E]zek az embertelen eszmék, ezek az ordas eszmék, ezek összefüggnek egymással. A szélsőségek nagyon könnyen átcsapnak egyikből a másikba... Tudjuk jól...”

Előző válaszomban már utaltam arra, hogy az angol nyelvű kötettel azonos módon, de valamivel részletesebben magyarul is kifejtettem Hor­thy 1944‑es felelősségével kapcsolatos felfogásomat a Magyar Szemle 2018. januári számában. Ennek befejező mondatát ajánlom minden jóhiszemű magyar figyelmébe: „Hogy a budapesti jó negyedmillió magyar zsidó (időleges) megmentése ellensúlyozza-e Horthy részfelelősségét félmillió honfitársa németeknek történt kiszolgáltatásában, azt sem a történész, sem a földi igazságszolgáltatás nem tudja eldönteni.”

Több időt és szót nem fogok vesztegetni egy reménytelenül elfogult szerző megnyilvánulásaira.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 47. szám, 2020. november 20.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
LXIII. évfolyam, 27. szám, 2019. július 5.
Élet és Irodalom 2020