Veszélyzónák

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 29. szám, 2019. július 19.

Vallom, hogy csak a gazdaság, társadalom, kultúra és környezetünk hosszú távú, együttes fenntarthatósága biztosíthatja az emberiség jövőjét. Önmagában is izgalmas Marosán György Veszélyzónába érkeztünk (ÉS, 2019/28., júl. 12.) című írása, ebben arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember ma már olyan komplex és szorosan csatolt rendszereket képes létrehozni, melyeket, „ha a szabályozni akarjuk, rendelkeznünk kell egy olyan modellel, amelynek komplexitása eléri a rendszer komplexitását. Ahhoz ugyanis, hogy »kézben tartsunk« egy rendszert, képesnek kell lennünk előre jelezni beavatkozásaink várható következményeit.” Még inkább veszélyzónában vagyunk, ha figyelembe vesszük nemcsak magát az embert, hanem a környezetünket is – erről is szól a lapszám egy másik írása, Felcsuti Péter Globális felmelegedés, bizonyosságok és bizonytalanságok című cikke. A komplex rendszer néhány alapvető elemével foglalkozik az írás:  A növekedés vagy a fogyasztás visszafogása ad-e jobb megoldást, van-e erkölcsi jogunk elvárni a napi megélhetési gondokkal küzdő szegényektől az áldozathozatalt. Növekedés nélkül nem javítható az abszolút vagy relatív szegénységben élők helyzete, s nem teremtődnek meg a források a beavatkozások fedezetére – ezek mind olyan tényezők, melyeknek szerepelniük kell „kézbentartó” modellünkben. Ahogy az írásból is kiderül, ma a Föld lakosságának ötöde él jólétnek mondható körülmények között, mintegy háromnegyede napi megélhetési gondokkal küzd. (Magyarország az első csoportba tartozik – de tudjuk, mintegy 30 százalék ezt valójában nem mondhatja el magáról.)

Nyilvánvaló, hogy láthatóvá és értékelhetővé kell tenni az ún. externális hatásokat – ilyen például a Felcsuti által is említett szennyező hatás. De – s mielőtt barátaim kiátkoznának, legalább gondolati szinten – érdemes ezt kiterjeszteni. Gazemberségnek tartom, hogy az új brazil elnök rögtön engedélyezte az esőerdők kiirtását, hogy helyette jövedelmezőbb termelést folytassanak – de megkívánhatom-e egy másik országtól, hogy vegye figyelembe az én érdekeimet is? A sivatagosodás legeltetéses állattartással megállítható, visszafordítható – de mi a helyzet, ha erre épp a legszegényebb országoknak nincs erőforrásuk? Igen, az élethez való alapvető jognak feltétele a levegő és a víz – de ki állja a költségeket, ha ezek is pénzbe kerülnek, mint az élelem és a lakhatás? Ha valamiből hiány van, akkor két szélsőség jut egyből az eszünkbe: az egyik az, hogy csak a gazdagok jutnak hozzá, a másik pedig a központi elosztás. Egyik sem járható út – mert a szegények lázadása anarchiába torkollik, s attól még nem lesz több, amit el lehet osztani, a másik pedig azért járhatatlan, mert tudjuk, hogy a hiány „sorbaálláshoz”, korrupcióhoz, az erőforrások pazarló felhasználásához vezet. Minden bizonnyal egy köztes megoldás hozhat eredményt: a kínálatot akár szubvenciókkal is érdemes támogatni – az igénybevételt pedig szociális segítséggel kell lehetővé tenni. (E sorok szerzője bízik abban, hogy hosszú távon a közgondolkodás átalakításának nyomán az alapvető szükségletek mindenki számára biztosíthatók lesznek a „bőség asztaláról” – de belátható időn belül erre nem sok esélyt lát. Talán a hiányolt modellünk ebben is segíthet.)

Felcsuti Péter szerint a „globális felmelegedés elhárítása (...) világ GDP-jének 0,2–2 százalékát” igényli. Antikapitalisták figyelmét arra szeretném felhívni, hogy ehhez nem járható út a szupergazdagok vagyonának az elvétele, mert ez nagyrészt virtuális, szellemi termékekben testesül meg, a Face­book részvényeit nem lehet úgy szétosztani, mint a földesúr búzáját – de a vagyon- és örökösödési adóval, az adóparadicsomok felszámolásával, a Tobin-adóval létre lehetne hozni (az EU mintájára) egy „kohéziós alapot”. (Számomra szimpatikus, de a gyakorlatban csak naiv és romantikus javaslat egyelőre a „nemnövekedés” koncepciója, az önállóan gazdálkodó ökológus kisközösségek szerepe.) Ugyanakkor Felcsuti abban téved, hogy a klímaváltozás megállítható: egyrészt azért, mert ennek vannak az emberi tevékenységtől független okai, másrészt elkötelezett környezetvédők is vallják, hogy legfeljebb a tendencia befolyásolható. Ha a felmelegedés teljes egészében emberi tevékenységre lenne visszavezethető, a mai beavatkozás akkor is csak pár évtizeden belül hat, vagyis nagy hibát követnénk el, ha csak a CO2-kibocsátás megszüntetésére koncentrálnánk, de a változások kezelésére nem.

Hely szűkében csak jelzem, hogy nagyon sok mindennek kellene még szerepelnie a modellünkben – például a fejlettséggel fordítottan arányos GDP-növekedési ütem, migráció, atom- és megújuló energia, plasztikmentes világ, népesség alakulása –, s még mindig nyitva marad a kérdés, hogy ebben a kaotikus világban „ki viszi át a révészt”, hol a megvalósításhoz szükséges erő. Miközben félek, hogy hiábavaló lenne elhitetni, hogy csak szándék kérdése a klímaváltozás visszafordítása, és a műanyag szívószálak elvetését nem tartom többre, mint a fotel- vagy Facebook-politizálást – én mégis a környezetvédőkre teszek. Ahogy egy barátom írta egy magánlevélben: A klímaváltozás jó szlogen, könnyen érthető, kommunikálható, globális együttműködésre lehet velük kényszeríteni a politikusokat, polgárokat. És ez egyelőre mindent visz. Lehet, hogy ez csak egy újabb hit, ami alapján együtt tudunk dolgozni most már az országoknál, gazdasági régióknál még nagyobb, akár globális mértékben. Ahogy a vallásosságban, itt is félremegy egy csomó dolog, de a cél nemes, és nincs nagyon alternatívája. Egyelőre. Mert ne feledjük: a vállalatokat mi irányítjuk – azzal, hogy mit veszünk meg tőlük. A politikusokat pedig mi választjuk.

(A szerző mérnök-közgazdász)

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 4. szám, 2018. január 26.
LXI. évfolyam, 14. szám, 2017. április 7.
Élet és Irodalom 2019