Válasz Jeszenszkynek

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 28. szám, 2019. július 12.

Jeszenszky Géza az utóbbi időben sok pozitív dolgot tett (részt vett az MTA szétbarmolása elleni tüntetéseken, korábban elárulta, hogy Antall József nem is nevezte ki „trónörökösének” Orbán Viktort, nyilatkozott liberális lapoknak stb.). A holokauszttal először 1994 márciusában a Budapesten szervezett nemzetközi holokausztkonferencia ünnepélyes megnyitóján mondott beszédében foglalkozott. Magam is egyike voltam hallgatóinak, és én is meg nagyon sok hazai, valamint külföldi történész is lelkesen csatlakoztunk ahhoz a kollégánkhoz (az első sorban ülő Schmidt Mária őszinte felháborodását kiváltva), aki azon, amit az MDF-kormány külügyminisztere összehordott, annyira felháborodott, hogy elkezdett tapsolni. Tapsviharunkkal sikerült Jeszenszkyt beszéde közepén a terem elhagyására bírni. Gábor György találóan jellemezte Jeszenszky beszédét az egyik korabeli cikkében: „csak tömény ostobaságra, tájékozatlanságra és sanda csúsztatásra futotta professzorunk erejéből”. És hol voltunk még akkor az egyik egyetemi jegyzetében elkövetett bővérű „cigányozásától”... Jeszenszky, és számomra ez volt az igazán meglepő recenziómra adott válaszában (Ki hamisítja a magyar történelmet?  ÉS, 2019/27., júl. 5.), nem ismeri nemcsak a holokauszt történetét, de a XIX. század végi, XX. század eleji magyarországi antiszemitizmus történetét sem. Szerinte 1919 előtt csak „antiszemita megnyilvánulások voltak”, de nem volt antiszemitizmus. Az tény, hogy a dualizmus korában, a Tiszák, Apponyik, Eötvösök világában a politikai élet irányítói Ferenc Józseftől a magyar politikai élet vezető köreiig az antiszemitákat lenézték, megvetették, ezen a téren toleráns, liberális nézeteket vallottak. Amit Jeszenszky nem tud, az az, hogy volt, mégpedig igen széles körű, komoly népi, paraszti, munkás, kispolgári, klerikális és értelmiségi körökben is érzékelhető, tapasztalható antiszemitizmus. Az más kérdés, hogy csak a Horthy-rezsim idején vált az antiszemitizmus az állami politika integráns részévé, amelyről az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye, a numerus clausus is ékesen tanúskodik.

Jeszenszky a holokauszttal olyan területre tévedt, amelynek történetét hazai vagy külföldi levéltárakban,  könyvtárakban soha nem kutatta, tanulmányozta. Sohasem volt elsődleges célom Horthy minél negatívabb ábrázolása, és vele szemben Szálasi viszonylag pozitív beállítása. Jeszenszky szerint semmivel sem követtek el kisebb bűnöket a Budapesten gyilkoló nyilasok, és „zsidó csoportok” [sic! kb. 50 000 ember halálmenetekben történő deportálását „csoportoknak” nevezni...] Nyugatra indítása semmivel sem kisebb bűn, mint 437 000 ember Auschwitzba deportálása. Szerintem is össze lehet hasonlítani a Szálasi-kormány és a Horthy–Sztójay-kormány 1944‑es zsidópolitikáját. A nyilasok három hónapos fővárosi rémuralma idején kb. 10 000 embert, döntő többségében zsidókat gyilkoltak meg. Annyit, amennyit egyetlen „jobb” napon a Horthy jóváhagyásával és a Sztójay-kormány, valamint hatóságai rendkívül „eredményes” közreműködésével Auschwitz-Birkenauba deportáltak. Szálasi, ellentétben a Horthy–Sztójay-kormánnyal, jó három hétig habozott, hiába gyakorolt rá kemény nyomást Vajna Gábor belügyminiszteren keresztül a nyilas puccs után Budapestre „lóhalálában”, villámgyorsan visszarepült Adolf Eichmann. Majd Szálasi a németek nyomása ellenére 1944. november 21‑én leállította a halálmeneteket, és bár tiltakoztak az őt hatalomra segítő nácik, megszervezte a nemzetközi (pontatlan, közkeletű elnevezéssel „védett”) és a nagy gettót. Ebben a két gettóban kb. 100 000 zsidó élte túl a nyilasok rémuralmát. A Horthy–Sztójay-kormány idején deportált kb. 437 000 ember közül alig néhány tízezer tért haza a világháború után.

Jeszenszky Géza könyvére egy magyar-amerikai történész kollégám hívta fel a figyelmemet, akivel néhány éve ismerkedtem meg, amikor a Columbia Universityn (in the City of New York) vendégtanár voltam. Én nem kételkedem Jeszenszky angolnyelv-tudásában, de válaszában vannak olyan részek, amelyek arról tanúskodnak, hogy néha sem angolul, sem magyarul nem érti, hogy mit írt le. Hatalmas felháborodással idéz engem, aki azt írtam, hogy ő azt állítja, hogy Horthy 1944 tavaszán még nem tudott semmit a németek zsidópolitikájáról, arról, hogy tömegesen, „iparszerű méretekben” ölik a zsidókat Európa-szerte. Majd ugyanezt szó szerint most is leírja. Téved, pontosan lehet tudni, hogy Horthy és a magyar politikai elit már 1942‑től tisztában volt a zsidókérdés „végleges megoldásával”. Már több tanulmányomban leírtam, most megismétlem: viszonylagos pontossággal meg lehet állapítani, hogy Budapesten a „jól értesültek” mikor tudták már, hogy a nácik a hatalmukba került zsidókat legyilkolják. A kormányhoz közel álló német nyelvű napilap, a Pester Lloyd főszerkesztője, Ottlik György 1942. augusztus 18. és szeptember 28. között körutat tett Nyugat-Európában. Olaszországban, Svájcban, Vichy-Franciaországban és Németországban folytatott tárgyalásokat. Berlinben felkereste Sztójay Döme követet, aki beszélgetésük során kijelentette: „...helyesnek találná, ha Magyarország nem várná meg a [zsidó]kérdés éles felvetését, hanem meggyorsítaná az őrségváltás tempóját és zsidó lakosságunk tekintélyes részét kitelepítené a megszállt Oroszországba. Követünk előbb 300.000‑ről beszélt, azután lealkudta önmagát 100.000‑re. Közbevető megjegyzésemre nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.” Ottlik jelentése azt bizonyítja, hogy legkésőbb 1942 augusztusában már pesti újságíró körökben is ismert volt: ha kitelepítenék/deportálnák a magyar zsidókat, az egyenlő lenne legyilkolásukkal.

Sztójay 1942–1943‑ban több részletes jelentést küldött Kállay Miklós miniszterelnöknek, aki egyben sokáig a külügyminiszteri posztot is betöltötte. Ezekben a jelentésekben beszámolt a nácik „zsidópolitikájáról”, és kérte-javasolta, néha szinte követelte, hogy Magyarország a zsidókérdés „rendezésével” próbálja javítani a német–magyar kapcsolatokat. Budapestre, ezt többek között Ungváry Krisztián témánkba vágó publikációiból is tudhatná Jeszenszky is, katonai és csendőri, hírszerzési forrásokból is özönlöttek a hírek és információk arról, hogy a megszállt szovjet területeken százezerszámra ölik a zsidókat az SS Einsatzgruppék és litván, ukrán, lett stb. segédcsapataik. Tavaly októberben a Kossuth Klubban a Wallenberg Egyesület vitát rendezett a Horthy-korszakról. Azon Turbucz Dávid történész, szinte mellékesen, megjegyezte, hogy az 1943. áprilisi klessheimi Hitler–Ribbentrop–Horthy-tárgyalás után már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy Horthy tudta, a nácik lemészárolják a zsidókat. Erről annak idején az ÉS-ben beszámoltam, ez a cikkem (is) elkerülhette Jeszenszky figyelmét (Vita Hor­thyról, 2018/42., okt. 19.). Az 1943. áprilisi tárgyalásokra készülő kormányzónak valószínűleg bizalmas híve, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter rövid feljegyzést készített a magyar belpolitikával szemben német részről esetleg felmerülő bírálatokról. Ebben olvasható: „Sehol olyan nagyszámú zsidóság Európában nincs, mint nálunk, ahol az ország színmagyar lakosságának legalább 10%‑át teszi ki...” Jeszenszky sem gondolhatja, hogy a magyar belügyminiszter ne tudott volna számolni. A 3 300 000 lengyel zsidó több, mint a kb. 800 000 magyar zsidó. Pontosabban több volt még 1941 végén, de 1943 tavaszára közülük alig néhány százezer tengődött gettókban és munkatáborokban, a többieket már 1942‑ben halomra gyilkolták. Ezt Hor­thy is, Keresztes-Fischer is tudta, erről a nyugati médiumok is beszámoltak. A zsidók tömeges lemészárlásáról szóló híreket, információkat az MTI bizalmas híradásai rendszeresen ismertették. Jeszenszky az 1943. áprilisi klessheimi Hitler–Ribbentrop–Horthy-tárgyalások jegyzőkönyvét sem idézi. A hazai és nemzetközi szakirodalomban mindazt, amit a Führer és külügyminisztere a zsidókérdésről a magyar kormányzónak mondott, az egyik fontos bizonyítéknak tekintik azzal kapcsolatban, hogy mi volt a nácik „zsidópolitikája”, és mit követeltek akkor a magyaroktól. Jól megértette ezt Horthy is, és Klessheimből visszatérve levélben próbált a tárgyalásokon felmerült vádakra válaszolni. A válaszlevél tervezetében volt egy mondat, amelyet az elküldött változatból Horthy kihagyott: „Excellenciád [Hitler] további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.”

Azok, akik, Jeszenszkyhez hasonlóan, azt állítják, hogy Horthy nem tudott a zsidókérdés „végső megoldásáról” (szinte) semmit 1944 tavasza-nyara előtt, talán nem is értik, hogy a kormányzó egyik legfőbb érdemét, „zsidópolitikája” okát vonják kétségbe. Ha Horthy, Kállay, Keresztes-Fischer és úgy általában a magyar politikai-katonai-gazdasági-kulturális elit tagjai nem tudták, hogy a nácik lemészárolják a zsidókat, akkor 1942–1943‑ban miért védték meg, miért nem deportálták őket?

Jeszenszky téved, semmit nem adtam a szájába, könyve 15. oldalán pontosan az szerepel, amit most is hajtogat: Magyarország, miként Belgium, Hollandia, Dánia vagy Norvégia a német megszállással elveszítette szuverenitását. Most sem tudta megmagyarázni, hogy miért pont Franciaországot hagyta ki ebből a felsorolásból. Mert akkor meg kellett volna indokolnia azt is, hogy egy megszállt országban miként maradhatott életben a zsidók 78 százaléka. Volt „mozgástér”, nem volt „kényszerpálya”, a megszállás után is lehetett volna Horthynak másként politizálnia. Jeszenszkynek most sincs egyetlen értelmes szava sem arról, hogy Horthy miért csak a budapesti zsidók deportálását „hiúsította meg”. Állításával ellentétben az 1944. június 26‑i koronatanácson Horthy semmiféle parancsot sem adott ki, csupán óvatosan azt az óhaját fejezte ki, hogy inkább, talán, esetleg abba lehetne hagyni a deportálásokat, vagy ha nem lehet, mert a németek ezt követelik, ehhez ragaszkodnak, akkor csinálják ők. Mi történt június 26‑tól július 6‑ig? Megközelítőleg100 000 zsidót deportáltak a Horthy–Sztójay-kormány hatóságai. Azzal kapcsolatban, hogy ténylegesen mi hangzott el az inkriminált koronatanácson, Lévai Jenő újságíró nem lehet „koronatanú”, mert nem volt ott. Rendelkezésünkre áll az a memorandum, amelyet Horthy bevitt magával a tanácskozásra, abban Budapestet meg sem említi, parancsot pedig semmire sem adott. Van egy visszaemlékezésünk, erről állítja Jeszenszky, hogy perdöntő forrás, semmibe véve szép szakmánk egyik alapszabályát, sőt törvényét: a forráskritikát.

Arról, hogy Horthy parancsot adott volna Koszorús Ferencnek, hogy katonáival védje meg a fővárosi zsidókat, egyetlenegy forrásunk van: Koszorús teljesen megbízhatatlan emlékiratai. Amikor Baky László belügyi államtitkárt, a deportálások egyik fő szervezőjét a népbíróság előtt arról kérdezték, hogy tervezett-e puccsot Horthy ellen, nem akart hinni a fülének. Jogosan vetette fel, hogy ha a kormányzó tényleg komolyan gondolta, hogy július elején ő nem a fővárosi zsidók deportálására vont össze kb. 3000 csendőrt, hanem valamiféle puccsra készülne, azonnal leválthatta volna őt. Azok a csendőr ezredesek, akik 1944‑ben a deportálásokat az egyes csendőrkerületekben irányították-szervezték, szintén egyöntetűen és egybehangzóan állították, hogy semmiféle Baky-puccsról nem tudtak, ilyesmiben eszük ágában sem lett volna részt venni stb. Ugye nem akarja azt állítani Jeszenszky, hogy csendőrezredesek hazudnak, csak Koszorús mond emlékirataiban igazat? A Jeszenszky által sebtében összehányt kötetben egyetlen hitelt érdemlő forrás sincs, amely a Koszorús-legendáriumot alátámasztaná.

Jeszenszky lehet olyan naiv, de tudjuk be ezt is általános tájékozatlansága bizonyítékának, hogy elhiszi, hogy ha a fővárosból 1944 augusztus végén valahová vidékre, gyűjtőtáborokba vitték volna a zsidókat, ott néhány napnál tovább raboskodhattak volna. Jeszenszky elhallgatja, hogy az augusztus 7‑i kormányátalakítás után Sztójay biztosította Veesenmayert, hogy a deportálásokat folytatni fogják, augusztus 13-án Bonczos belügyminiszter hasonló ígéretet tett Eichmann-nak. Ferenczy László csendőr alezredes a Zsidó Tanács vezetőinek még azt is elmondta, hogy Budapest környékén hol rendezik be a táborokat, ahonnan a deportáltakat majd útba indítják. A Budapesten akkreditált semleges diplomáciai testületek vezetői augusztus 21‑én közös jegyzékben tiltakoztak a tervezett deportálások ellen, ők is jól tudták, ellentétben Jeszenszkyvel, hogy Horthy beleegyezett a deportálások folytatásába.

Jeszenszky kifogásolja, hogy csak egy tárgyi tévedését említettem meg. Nem igaz, mert azt is szóvá tettem, hogy egy olyan fényképet közölt, amelyen az egyik zsidónak a hátán van a sárga csillag, és erről azt hitte, hogy a budapesti gettóban készült. Megemlítettem azt is, hogy nem volt szigorúan titkos, bizalmas információ a katyni tömegmészárlás, ez akkoriban, vagyis 1943 áprilisában-májusában címlapsztori volt. Nem tudtam, hogy valószínűleg csak a kezébe akadhatott néhány fotó, és random alájuk írt valamit, például a Fortepán nevét. Ha már a képaláírásoknál tartunk: Sztójayt nem a Zeneakadémia, hanem a Markó utcai fegyház udvarán végezték ki, és ha az egyik oldalon Carl Lutzot (helyesen) helyettes konzulnak nevezi, kár volt a következőn konzullá „előléptetni”. Eichmann fényképe mellett az szerepel, hogy 1944 márciusa után a német lakosság deportálását irányította, pedig a zsidókét. A trianoni békeszerződést Jeszenszky állításával ellentétben nem 1920 júliusában, hanem június 4‑én írták alá, a Vörös Hadsereg nem 1938‑ban, hanem 1939-ben támadta meg Finnországot, az elsőnek nevezett zsidótörvényt nem 1939‑ben, hanem 1938-ban szavazta meg a Képviselőház és a Felsőház, Mussolinit nem 1943 augusztusában, hanem 1943 júliusában váltották le. Beregfy nevében egy f-betű volt, Höttl és nem Höttle, Roth­schild és nem Rotschild stb., stb.

Oldalakat tölthetnék meg azzal, ha Fenyvesi, Cornelius, Lantos tanulmányában, cikkében, beszédében szereplő tárgyi tévedéseket is felsorolnám, de minek?

Jeszenszky nem ismeri, ezért nem idézi (vagy ismeri, de nem meri idézni) Csősz László, Kádár Gábor, Molnár Judit, Turbucz Dávid, Ungváry Krisztián, Vági Zoltán és még több más hazai és külföldi holokauszt-szakértő történész kollégánk témánkba vágó cikkeit, tanulmányait, könyveit. Ezzel a könyvével a Schmidt Mária-féle kurzustörténészeknek tett szolgálatot. Várom, mikor kap ezek után fontos, jól fizetett történész szakértői-tanácsadói szerepet a Köves Slomó–Schmidt Mária-féle Sorsok Házában. El fog férni Gerő András, Haraszti György és Pelle János mellett. Közéjük való.

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 43. szám, 2023. október 27.
LXVII. évfolyam, 19. szám, 2023. május 12.
LXV. évfolyam, 5. szám, 2021. február 5.
Élet és Irodalom 2024