Szóömlés, szennyömlés

A Duna Kör 1989-es eredménye túldimenzionált, ahogyan Szentgyörgyi Zsuzsa találóan írja (Szóömlés, ÉS, 2019/22., máj. 31.). Ahogy emlékszem, az annus mirabilisként elhíresült évből az állampárttal szembeszegülő civil mozgalmak egyik élharcosaként üdvözöltük a Duna Kört és aktivistáit. Mi lehetett volna a Dunából, ha a létrejön a vízlépcső, a Duna–Rajna–Majna víziút hajózhatósága megvalósul? A koreai turisták szerencsétlensége rávilágít ezekre, ahogyan Szentgyörgyi érveire és mondandómra egyaránt. Azt írja: „Márpedig a vízi út a legolcsóbb és a leginkább természetbarát szállítási lehetőség... És nincs kipufogógáz, nincs dízelhajtás, tehát a természetvédelemnek is eleget teszünk.” Nem mérnökként, csak társadalomtudósként én kevésbé vagyok biztos a pozitív képben. A mintegy 2000 km-es távolságon közlekedő több mint ezer hajó többsége elavult, ahogyan sok kikötő sem rendelkezik kulturált infrastruktúrával. A Duna hajózhatósága időszakos, nyáron például az alacsony vízállás, télen a jég veszélyezteti a közlekedést, ökológiai terheltsége pedig már veszélyes méreteket öltött. A hajókat a Dunán nem vitorlával, hanem belsőégésű motorokkal hajtják, ezt a mérnök szerző jól tudja! Amiről Szentgyörgyi ír, egy sokkal nagyobb káros ökológiai folyamat része, ami vizeinket érinti.

Tény, a civilizáció hajnalától mindig meghatározó szerepet töltöttek be a folyók, azok mentén vagy találkozásánál épültek várak, nőttek ki egyre nagyobb városok, itt futottak össze fontos utak. A folyókon bonyolították le a szállítás és kereskedelem nagy részét, sőt az utazásban is kiemelkedő szerepet töltöttek be. A folyami kereskedelem zöme egyébként Európában a Rajnára hárul. A fő kereskedelmi utakat, ipari létesítmények, nukleáris atomerőműveket is a folyók mentére tervezték, ahol egyre több és nagyobb kikötőt építettek. Ezek szükségessé tették a szabályozást, a gyorsabb és biztonságosabb hajózást. A vízlépcsők építése ipari méreteket öltött, teljesen megváltoztatva a folyó vízjárását, néhol kritikus vízszintcsökkenést előidézve. A megrakott hajók és uszályok számára a megfelelő mélység kialakítását drasztikus mederkotrással érték el. A következmények katasztrofálisnak bizonyultak a települések és a közösségek számára, többször vissza nem fordítható károkat okozva az élővilágnak. A természetes árterületek, erdők, lápok, mocsarak és vízháztartást szabályzó kisebb-nagyobb (holt)ágak megszüntetése sorozatos talajvízváltozással és árvízzel fenyegetett, fenyeget. A gátak építése nem védte meg mindig az ottlakókat. Az antropogén hatás következményeként jelentős természetföldrajzi területek és fajok tűntek el. Ennek következményeként pusztult ki a hazai Dunából a viza, a dunai hering. A folyók a nagy ökoszisztéma részeként változtatják mennyiségüket, sodrásukat, vízszintjüket. Sajnos a kereskedelmi folyami hajózás ezt kevéssé vette, veszi figyelembe. Ahogyan a gőzhajók kiszorították a vitorlásokat, és megszűnt a parti vontatás is, ugyanúgy szükségtelenné váltak a gőzgépek a belsőégésű motorok megjelenésével. Az ipari fejlődés és modernizáció egyik következménye: feleslegessé válik a korábban használt, sokszor jól bevált technológia. Bár ma sokféle megoldás létezik a károsanyag-kibocsátás megfékezésére, az emissziók a folyókba kerülnek. Felmérések szerint a teherhajózás sokkal károsabb az élővilágra, mint a személyautók sokasága. A hajótársaságok hirdetéseikben ugyan utalnak a legmodernebb technológiákra, ám az utazó láthatja a vízbe dobált csikkeket, szemetet és a kavargó olajfoltokat a hajók után. Az általános és növekvő zajártalmat a folyó mellett lakók tudják a legjobban. A környezet szennyezése kéz a kézben jár a luxussal. Egy Passau–Budapest–Duna-delta kéthetes hajóút ma félmillió forintba kerül. Egy nagy szállodahajó kétszáz embert utaztat, etet, itat, és biztosítja a tisztálkodáshoz szükséges vizet, vegyszereket. Ki lehet egyáltalán számolni azt, hogy ez a folyóra kényszerített teher- és utasszállítás mekkora valós veszélyt hordoz? Mára bizonyossá vált: a zsúfolt forgalom, a folyami szennyezés, ahogyan a túlhalászat is, vészes méreteket öltött. A „szóömlés” és a folyók szennyeződése tovább fenyegeti a Dunát, ami nemcsak a miénk, több ország polgárai is sajátjuknak érzik, joggal. Egyébként meg az emberiség közös élő kultúrkincse, kérdés, meddig.      

 (A szerző egyetemi tanár)