Tüntetés az Akadémia szabadságáért

Június 2-án többezer résztvevője volt a MTA elleni kormányzati erőszakoskodás miatt rendezett tiltakozó menetnek. Mint ismert az Innovációs Minisztérium az elmúlt hetekben az MTA kizárásával, bármiféle konzultáció nélkül készítette el a kutatóintézeti rendszer teljes átalakítás tervezetét. Az átalakítás elleni beszédekből közlünk az alábbiakban.

Tisztelt akadémiai dolgozók, kedves kollégák! 
Nem látszik megmagyarázhatónak az, hogy a hatalom gyakorlói milyen előnyök mérlegelése alapján hozhatnak olyan képtelen döntéseket, mint a Magyar Tudományos Akadémia legázolása és az akadémiai dolgozók megalázása. Annyit tudunk, hogy az egyeduralomra törekvő félállampárt a hatalmat a hatalom kedvéért gyakorolja. A közösségi cselekvésnek a tartalmát tekintve üres politika szab irányt. 
A legnagyobb akadályt a központosító politikai hatalom számára jelenleg az MTA kutatóintézetei jelentik, amelyek sikeres pályázataikkal képesek kutatási támogatásból származó uniós forrásokat lehívni, de nincsenek a kormánytól függő helyzetben. Az innovációról és tudományos kutatásról szóló törvény módosításával az akadémiai intézetek elveszíthetik önállóságukat. A magyar kormány számára elképzelésének megvalósítása ugyanakkor nem veszélytelen. A független intézmények elleni újabb támadással ugyanis még nehezebben lesznek védhetők Európában a jogállamisággal kapcsolatos kifogások. 
Meg kell kérdeznünk: mi történjék azokkal, akik az erőszakos változtatások elszenvedői? Félő, hogy olyan közegben, ahol egyre szűkebb térre szorul vissza a szabadság és a civil kurázsi, nem történhet más, mint hogy a kutatók magánalkuval keresik majd az érvényesülés útjait. Józan ésszel azonban könnyen belátható, hogy az ellenállás egyetlen hatásosnak ígérkező eszköze a közösségi szerveződés. 
Az igazodási kényszerrel szembehelyezhető erő a kreativitás. E képesség a kutató vagyona, amelynek értékesítéséhez teret a társas kapcsolatok nyújtanak. A zárt társadalomban érvényesülő nyomásgyakorlással szemben ellensúly csak a közösségképződés lehet. 
A cél ilyen helyzetben nem lehet más, mint megtalálni a közös cselekvés alkalmas színtereit és eszközeit. Ha ez nem sikerül, egyénenként és elkerülhetetlenül sebet kap a méltóság és az öntudat. Úgy megromlik a jellem, hogy észre sem vesszük. A lélekben megtört ember egy idő után már alázatos munkatársa és kiszolgálója lesz a hatalmi önkénynek. 
Lehet-e jogfosztottan és reménytelenül élni? Ha nem csukjuk be szemünket, látjuk, hogy lehet, de vajon érdemes-e? Súlyos a felelőssége azoknak – mindannyiunknak –, akik szemet hunynak afelett, ahogy a politika kiterjeszti közvetlen befolyását immár a tudományos kutatásra is, akik elnézik az újabb jogfosztást. 
Tisztelt polgártársak! 
Mi, akik itt vagyunk, megértettük, hogy ügyünk közös: a szabadság és a méltóság védelme. Világos, mint a nap: ma Ti vagytok soron, a tudomány munkásai, holnap mi, mindannyian. Ma azonban még megmutathatjuk: egyek vagyunk Veletek.
Deák Dániel 
egyetemi tanár

*

Életemben szóltam már párszor kisebb és nagyobb közönséghez. Ennyi ember előtt sohasem beszéltem. Nagyszerű érzés, köszönet a szervezőknek, hogy itt lehetek.
De talán elhiszik: szívesen elengedtem volna.
Tegnapelőtt az újságból tudtuk meg, hogy a kormány határozattal egy háttérintézményébe olvasztja az 1956-os Intézetet. Ez ebben a formában a véget jelenti nekünk.
Voltak előzmények. 1998-ban az akkori Orbán-kormány megvonta támogatásunkat. Túléltük. 2011-ben megszüntette önállóságunkat. Megfogyva bár, de túléltük. Ezt most, 2019 júniusában, pár nappal Nagy Imre és társai temetésének 30. évfordulója előtt, aligha lehet túlélni. Kicsiben, mikroméretekben, de hosszú idő alatt az történt velünk, ami most a Magyar Tudományos Akadémia intézeteivel történik. Történik, történhet, és félek, egy részükkel történni fog.
Nem hiszünk a reinkarnációban. A feltámadás nem e világból való. Magunkban hihetünk – önökben, bennetek –, hogy lehet folytatni. Ebben az életben, másként, máskor, valahogyan.
Tudjuk, nem rólunk van itt ma szó. Sokkal többről, mint egy maroknyi emberről. A tudás ügyéről, mindarról, amit ez az épület jelent és jelképez. És még többről. A szabadság és az önrendelkezés még mindig létező köreiről és tereiről. Amelyeket ez a politikai akarat olvasztani akar. Beolvasztani egy kohóba.
Tudjuk, honnan erednek a szándékok – onnan, a túlpartról. Tudós kollégáink elmondtak már sok mindent erről a rendszerről, eredetéről és jellegéről. Nem ismétlem meg őket. Nem mondom fel a listát, az autoriter központosítástól a vezérelven át szörnyűségek mutációjáig. Nem, mert nincs kedvem hozzá. Nem, mert most legszívesebben hallgatnék.
Inkább szeretnék javasolni pár dolgot. Arról, hogy szerintem mit lehet tenni, mit kéne tenni – most és a legközelebbi jövőben.
Először is folytatni a munkánkat. Folytatni mindenáron – hogy legyen miről beszélgetnünk. Hogy ne csak arról beszéljünk, milyen szerencsétlenségek történtek velünk. Kárainkról, kármentésről. Nem lehet nem beszélni róluk, tudom. De ne mindig őróluk beszéljük, őróluk, odaát. Mert semmit sem élveznek jobban. Mert úgy hiszik, s bizony okkal, hogy ezzel aláznak meg leginkább. Szóval: folytatni a munkát, ha javasolhatom.
A másik hosszabb lesz, de csak egy kicsit. 
Életem úgy hozta, hogy egyebek mellett forradalmak történetével foglalkoztam. Ma is sok szó esik róluk. A forradalom – 1956 az volt – a szabadság ünnepe. Eufóriát okozhat. Az ereje tudatára ébredő társadalom azt hiszi, mindent megtehet. Nem így volt, és ma sem így van. A forradalom – több is volt – véres erőszak, amelyben királyok fejei hullanak le. Aztán véres végben vall kudarcot. Így volt, de nem kell ma is így lennie. 
Tehát ha még egy dolgot javasolhatok: emlékezzünk. A forradalom – 1956 az volt – az okos és szervezett társadalom cselekvésének emlékezete. Amely felkelt a zsarnokság ellen – és magától értetődően szervezte meg önmagát. A forradalom emléke ma: figyelmeztető jel. Arra figyelmeztet, hogy Magyarország sorsán csak a magyar társadalom változtathat. Hogy hiába vannak barátaink a távolban, ha mi nem szervezzük meg magunkat. Ez az emlék ma arra bátorít: vegyük észre magunk körül a kis és nagy zsarnokságokat. Bántsanak a jogrenden esett kis és nagy sérelmek. Másoké is. Hogy legyünk képesek megbeszélni távoli és közeli múltjainkat. Ha már nincs köztársaságunk, hozzuk létre a magunk kis köztársaságait. Fórumokat, mint az Akadémiai Dolgozók Fóruma. Bizottságokat, bizottmányokat, amelyek kicserélik a híreket és figyelnek. Amelyekben beszélgethetünk – még a munkánkról is. Hogy cselekedjünk, ha arra értelmes módot látunk.
Nekem nem bizonyos Rocky Balboa a kedvenc politikai filozófusom. Hanem, ha már tengerentúl – Hannah Arendt, akinek oda kellett menekülnie a zsarnokság elől. De találok kedvencet itthon is. Bibó Istvánt, aki egyik legszebb szövegében az emberi méltóság forradalmáról beszélt. Nincs mit hozzátenni – mert ma, 1956 és 1989 után is időszerű.
Köszönöm a szeretet és a szolidaritás megannyi kifejezését, amit az elmúlt két napban kaptam.
Szolidaritásomat fejezem ki a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek munkatársaival. Mert ahogyan a lengyel Szolidaritás 1980-as jelszava mondotta: Nie ma wolności bez solidarności! Nincs szabadság szolidaritás nélkül! Köszönöm, hogy végighallgattak!
Rainer M. János

*
Örülünk, hogy ilyen sokan eljöttetek!
Az Akadémiai Dolgozók Fóruma néhány hónapja még nem létezett. Egy őszi napon páran összegyűltünk a kutatóházunkban, sokféle kutató, én alig ismertem valakit. Célunk az volt, hogy szorult helyzetünkben közösen gondolkodjunk.
S most itt állok, egyszerű szociológus, és több ezer ember előtt beszélek. Ez hihetetlen.
Az Akadémiai Dolgozók Fóruma kiterjedt mozgalommá nőtte ki magát az elmúlt hónapokban. A munkánk vége még nem látszik, és hosszú ideje zajlik már a zsarolás, a rövid pórázon tartás, a hazudozás, a szakmaiatlan kormányzás, amelynek egyetlen célja, hogy kontroll alá vonjon bennünket is. Ésszel fel nem foghatjuk, hogy miért kell elvenni a kutatóhálózatot az MTA-tól, a kormány pedig nem érvel. Fel nem foghatjuk, miért jó, ha havonta rettegni kell, megjön-e a fizetés. Fel nem foghatjuk, hogyan vinné előre a kutatásainkat, ha kormánymegbízottak irányítanának bennünket. Ilyesmi demokráciákban nem dívik, bármit állít is erről Palkovics László.
Az, hogy egyszerűen át akarja venni a kormány a hatalmat, ahogyan átvette oly sok más helyen, ahogyan lenyúlta a pénzt oly sok más helyen, elfogadhatatlan. Nem hagyjuk, hogy elvegyék az Akadémia vagyonát is! Nem tűrjük!
Magyarország ma sok helyütt feudális rendszerként működik. Akinél a hatalom és a pénz, az diktál, urak vannak, és szolgák, patrónusok vannak, és kliensek. MTA-s kutatótársaim számtalanszor leírták, hogy a közösségi összetartozást zilálja szét, ha a polgármestertől függ, ki kapja a közmunkáért járó alamizsnát. Hogy családokat ver szét az, ha a munkáltató kénye-kedve szerint kell túlórázni. Így válik az állampolgárból kimerült szolga, a helyi közösség tagjából kliens, a munkavállalóból pedig mindent eltűrő robot.
De milyen kutató az, aki szolgaként él? Semmilyen! A kutatói lét alapvető jellemzője, hogy nem urakat szolgálunk, hanem kérdezünk és válaszolni próbálunk.
Erre, úgy látszik, a magyar kormány nem tart igényt. A feudális rendszert az akadémiai kutatóhálózatban is be szeretné vezetni. Ahogyan az egyetemeken a kancellár dönt minden egyes kiadásról, ahogyan a polgármester dönt a közmunkáról, ahogyan a gyár vagy a hivatal vezére dönt a túlórák számáról és kifizetéséről, úgy döntenének a kormánymegbízottak a kutatásainkról? De a tudomány nem működhet elnyomó rendszerben! Ezt nem tűrjük!
Az Akadémiai Dolgozók Fórumának tagjai kiváltságos helyzetben vannak. Nem a gépsor mögül vagy a műtőasztal mellől kell előrevinniük a mozgalmat. Tudjuk, hogy a legtöbb munkavállaló hullafáradt, hogy az állás, a másodállás, a család és a napi küzdelmek mellett nincs nagyon idő arra, hogy mozgalmat építsen. Ezért én ma őértük is itt vagyok.
Azokért, akik a közhivatalokban tizenkétóráznak, hogy mi elintézhessük az ügyes-bajos dolgainkat. Azokért, akik a kisgyerekeinket és az egyetemistákat tanítják a gúzsba kötő és alulfinanszírozott oktatási rendszerben. Azokért, akik megműtik és ápolják a szüleinket, sokszor áldatlan állapotok között. Azokért, akik a túlélés miatt a kivándorlást választották, vagy az évekig tartó, idegölő ingázást, hogy egy osztrák szállodában mosogassanak.
És azokért, akik úgy látták, itthon nincsen perspektíva, és külföldre mentek tanulni. Őket hiába várjuk vissza? Tudjuk, hogy eltűnik a diákok egy jó része, mert a külföldi egyetemeket választják. Ki lesz a jövő kutatója Magyarországon? Ki az, aki itthon akar dolgozni, ahol megtörténhet, ami az 56-os Intézettel tegnapelőtt? Ottani kollégáink a Magyar Közlönyből értesültek arról, hogy a Veritas kormányközeli kutatóintézetbe olvasztják őket.
39 éves vagyok, és 10 évet töltöttem külföldön. Hazajöttem az érettségi után, hogy itthon kezdjem a felnőtt életemet. Aztán újra külföldre mentem, de hazajöttem családot alapítani. Aztán ismét kimentem, de hazajöttem, mert várt itthon az akadémiai állásom, az új projektünk, amibe beleadtuk szívünket-lelkünket. Hiába jöttem volna háromszor is haza?
Sokat harcoltunk az elmúlt hónapokban. Vitáztunk egymás között is, mi a helyes út. Sok kolléga ellenszélben, a saját állását kockáztatva csatlakozott az ADF-hez. Ez nagy bátorságra vall!
Reméljük, hogy nemsokára majd a közszolgákkal, a pedagógusokkal, az egyetemi oktatókkal, az orvosokkal és ápolókkal, a diákokkal és munkásokkal fogunk bátran, együtt kiállni, és azt követelni a döntéshozó politikusoktól: Tisztességes kormányzást! Demokráciát!
Gárdos Judit

*

Tisztelt hölgyek, urak, kedves kollégák, rokonok, barátok, ismerősök, szimpatizánsok!
Megtiszteltetésnek tekintem a lehetőséget, hogy szólhatok az Akadémiai Dolgozók Fórumának mai rendezvényén. Ha van valami, ami örömre ad okot abban a szánalmasan kelet-európai szomorújátékban, amelybe közel egy éve önhibáján kívül belekeveredett a Magyar Tudományos Akadémia, az Akadémiai Dolgozók Fórumának létrejötte bizonyosan az. Köszönet érte a kezdeményezőknek és a kezdeményezést életben tartó aktivistáknak!
Mielőtt belekezdenék voltaképpeni mondandómba, egy megjegyzés: az Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának elnöke vagyok tagtársaim bizalmából, mindaz azonban, amit a következő néhány percben elmondok, nem – ismétlem: nem – az osztály álláspontja, hanem a sajátom. Ennek az az egyszerű oka, hogy nem volt alkalmam előzetesen eszmét cserélni az osztály tagjaival, márpedig az Akadémián tartjuk magunkat ahhoz, hogy valamely közösség nevében csak az nyilatkozhat, aki erre szabályos körülmények között felhatalmazást kapott. Megítélésem szerint ez helyes gyakorlat, érdemes lenne mindenhol követni.
Legalább két okunk van arra, hogy ma itt legyünk. Kifejezhetjük mindenekelőtt tiltakozásunkat a héten nyilvánosságra került, a magyar tudományosság mindeddig jól működő intézményrendszerét, az akadémiai kutatóhálózatot felszámolni akaró törvénytervezetben foglaltakkal szemben. A szürreális vonásokban bővelkedő írásmű nem hagy immár kétséget afelől: megalapozottak voltak mindazon aggodalmak, amelyek kezdettől fogva gyanították, hogy az innováció leple alól idővel előbukkan majd a tudomány szabadsága és a Magyar Tudományos Akadémia vagyona elleni támadás lólába. 
Az említett szürreális elemek hosszan lennének sorolhatók, ízelítőül azonban talán egy is elegendő: ki gondolta volna például, hogy a kutatóhálózat kormánytól független irányításának kialakításához a legcélravezetőbb mód az, ha az irányításra hivatott testület valamennyi tagját a mindenkori kormányfő nevezi ki, építve egyúttal így, láss csodát, az önigazgatás logikájára is. Összehasonlításképpen: a kutatóhálózatot ma irányító, tizenöt tagú testület tizenkét tagját a tudományos közösség választja, hármat pedig a kormány delegál.  
A tervezet olvasása leginkább intellektuális barlangtúrához hasonlatos, érthető tehát, hogy sok szó esett az elmúlt napokban a tervezet képtelen ötleteiről, s joggal. Mégis, eközben kevés figyelem jutott egy olyan kérdésnek, mely pedig egy más szempontból, a kutatók oldaláról mutatja be a tudomány szabadsága elleni támadás komolyságát a maga leplezetlen valóságában. Érthető talán, ha az Akadémiai Dolgozók Fórumának a rendezvényén éppen erről ejtek néhány szót.
Az akadémiai törvényt módosítani szándékozó tervezet egyik paragrafusa, ahogy az már ilyenkor szokásos, lakonikus rövidséggel sorolja fel a jelenlegi törvény azon részeit, amelyek az előterjesztő szándékai szerint hatályukat vesztik majd a tervezet elfogadásával. A dolog természetéből fakadóan olyan rendelkezésekről van szó, amelyek feleslegessé válnak a magyar tudomány elsorvasztásának a tervezet által felvázolt víziójában, mert csak lassítanák a folyamatot, vagy akár egyenesen az útjában lennének. 
A szükségtelennek ítélt paragrafusok egyike az akadémiai kutatóközpontokkal és intézetekkel foglalkozik, ami érthető, hiszen a kierőszakolni szándékozott változásoknak éppen ezek megszüntetése a célja. A ma még hatályos akadémiai törvénynek történetesen ebben a részében szerepel az a rendelkezés, mely szerint: „az akadémiai kutatóhálózat kutatóhelyein foglalkoztatott kutatók […] munkájukat tudományos meggyőződésüknek megfelelően végzik. Ezzel ellentétes tevékenységre nem kötelezhetők. Tudományos eredményeiket szabadon tehetik közzé, ha ezzel mások törvényes, különösen a szellemi tulajdonra vonatkozó jogait nem sértik” [MTAtv. 18. § (5)]. 
Ez a rendelkezés tehát hatályát veszti, helyébe pedig semmi sem lép. Világos képet alkothatunk így az előterjesztő fejében élő új világról: az akadémiai kutatóhálózat helyébe lépő intézményrendszerben a kutatókat nem illeti majd meg az a jog, hogy munkájukat tudományos meggyőződésüknek megfelelően végezzék, éppen ellenkezőleg, kötelezhetőek lesznek azzal ellentétes tevékenységre is, tudományos eredményeiket pedig nem tehetik majd szabadon közzé. Az, hogy a plagizálás tilalmának elhagyása lehetőségre vagy kötelezettségre utal-e, nem világos egyelőre. 
Így áll a magyar tudomány szabadságának ügye 2019 júniusának elején. 
A tiltakozás mellett a másik ok, amiért itt vagyunk, hogy vannak gyerekeink és unokáink – vagy lesznek –, akik egyszer meg fogják kérdezni tőlünk: hol voltál, mit csináltál, amikor fel akarták számolni a magyar tudomány szabadságát? Mi, akik felemeljük ma szavunkat a tudomány érdekében, tiszta lelkiismerettel nézhetünk majd a szemükbe, amikor választ kell adnunk a kérdésre. Ehhez képest, higgyétek el, szinte másodlagos, hogy eredményes lesz-e a tiltakozás: nem azért kell az igaz ügy mellé állni, mert esély van a győzelemre, hanem azért, mert védelemre szorul.
Jó lenne mármost valami biztatót mondani végezetül, rámutatni arra az ösvényre, mely kiutat kínál ebből a helyzetből, vagy legalább elárulni, merre van a legközelebbi térképbolt. Tanácstalan vagyok azonban, hiába is próbálnám tagadni. Sosem kerültem még olyan helyzetbe ugyanis, amikor a magát földesúrnak álmodó hatalom jobbágyként tekint rám, akit kénye-kedve szerint áthelyezhet egyik birtokáról a másikra, mit sem törődve azzal, hogy nem vagyok jobbágy, s – éppen nem mellékesen – a birtokok sem az övéi. 
Van mindazonáltal néhány javaslatom. 
Viselkedjünk mindenekelőtt szabad emberhez és tudóshoz méltóan a továbbiakban is! 
Sose feledkezzünk meg arról: volt idő, amikor fel sem merülhetett volna, hogy a tudományos munkát más is irányíthatja, mint maga a tudomány. Meséljünk ezekről az időkről fiatalabb kollégáinknak, hogy különbséget tudjanak tenni tudomány és a tudomány világán kívüli elvárásoknak megfelelni akaró áltudomány között!
Ha a kutatóhálózat elcsatolása mégis bekövetkeznék, tekintsünk úgy a körülöttünk kavargó káoszra, mint egy természeti katasztrófára! Ez nem lesz nehéz, hiszen voltaképpen erről van szó: vak erők pusztítanak maguk körül mindent, amit érnek. 
Mi viszont mentsük, ami menthető! 
Segítsünk azokon, akik nálunk is nagyobb bajban vannak!
Bármi következzék is, őrizzük meg elménk épségét! Szükségünk lehet még rá. Egyetlen katasztrófa sem tart örökké: az árvíz levonul, a földrengés véget ér. És akkor jön az újjáépítés, amikor a Csonka-Akadémiának szüksége lesz ránk, hogy újra ép legyen.
Addig is vigyázzatok egymásra, vigyázzatok magatokra! 
Zsoldos Attila