The show must go on

Világunk a vesztébe rohan, ezt minden okos ember így gondolja, kezd­ve az ókor bölcseitől az Edda-énekek szerzőin és Kierkegaard-on át egészen Noam Chomskyig. Nem is szólva az asztrofizika és a kozmoló­gia kortárs művelőiről, akik a világ végét illetően pontos ütemezéssel és műszaki leírással szolgálhatnak, amennyiben igény van rá. Hogy eh­hez képest az Európai Parlament hétszázötvenegy képviselői helyéből a fideszkatonák momentán tizenhármat foglaltak el, nem pedig tizenket­tőt vagy tizennégyet, az nyilvánvalóan tök­mindegy.

Benn vannak, és ez önmagában is világbotrány, sőt bűntett. Nem az övék, hanem Európáé, és ezt nem mi találtuk ki, a Zeit már nyolc évvel ezelőtt ekként foglalt állást. Az apropót a 2010 végén elfo­gadott médiatörvény szolgáltatta, egy legislativ hagymáz, amely innen visszanézve majdhogynem ártatlan fogalmazványnak látszik (összevet­ve avval a pöcegödörrel, amelyben a magyar tömegtájékoztatás mos­tanság tapicskol), akkoriban viszont az egész világsajtó ezen rágódott. Az európai meg pláne, hogy mást ne mondjunk, 2012 januárjában a ZDF gyerekhíradója is erről beszélt. Nem elírás, gyerekhíradó. Némely civilizált országban gyerekeknek szóló politikai műsor is létezik, és rá­adásul azért van, hogy tá­jékoztassa a kiskorúakat, nem pedig azért, hogy hülyítse. A ZDF gyerekhíradó például azt is elmondta, hogy a ma­gyarországi médiatörvényt más európai országok és az Egyesült Álla­mok politikusai is kifogásolták, de változás eddig nem történt. A német gyerekek, akik akkoriban nézték a műsort, időközben felnőttek, és ta­pasztalhatták, hogy Magyarországon igenis vannak változások, Übü papa birodalma épül-szépül, Európa viszont a továbbiakban is töket­lenkedik.