Mikortól szuverén?

„Hazánk az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása óta érdemben soha nem gyakorolhatta külpolitikai szuverenitását. Vezetői legfeljebb a külső kényszerekhez való alkalmazkodás durván vagy finomabb változatai között választhattak” – állapítja meg Hegyi Gyula (Vörösök és oroszok, ÉS, 2019/ 20., május 17.). De hát éppen ez a külpolitika! Az adott feltételek között megtalálni az optimális kapcsolati viszonyokat. Hiszen már a Monarchiá­hoz történő csatlakozás is ez volt, és persze később Horthy behódolása az antant hatalmaknak, majd Hitlernek, Rákosi oroszbarátsága és Kádár lavírozása a keleti táborban. Azt, hogy a külpolitika mikortól kezdve nem szuverén, nehéz megállapítani. Erdély aranykorát például a porta vazallusaként élte, míg a Monarchia közös külügyminisztere Andrássy Gyula volt. Úgy gondolom, az ország vezetőinek – amennyiben nem hazaárulók – a lehetőségek között kell lavírozniuk. Más kérdés, hogy ezek gyakran igen szűk teret engednek éppen a nagyhatalmak (német, orosz) közelsége miatt. Az ajánlott stratégia a távolabbi nagyhatalommal kötni szövetséget, mert az nehezebben tudja közvetlenül érvényesíteni érdekeit itt, viszont taktikai elemként jóban kell lenni annak ellenfelével is, hogy többet lehessen kérni tőle (Kállai kettős). Ezeknek a követelményeknek a jelenlegi magyar külpolitika megfelel, s ahogy Hegyi Gyula hangsúlyozza, hiába a kacérkodás Putyinnal, azért a magyar vadászgépek a NATO kötelékében járőröznek a balti országok fölött az oroszoktól védve azokat. Mindazonáltal a biztonságpolitika több a hadászati kérdéseknél, magában foglalja a titkosszolgálat függetlenségét, a gazdasági és hitelkitettséget, az energiaimportot és a környezetvédelmi kérdéseket is. Amennyiben a paksi reaktor biztonságos üzemeltetése – ne adj’ isten egy csernobilihez hasonló katasztrófa elhárítása – külső hatalomtól függ, hiába rendelkezünk bármilyen elrettentő katonai erővel, teljesen kiszolgáltatottak leszünk, és a sugárzás megakadályozása felülír minden más szempontot.