Nem irodalmi kérdés

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 21. szám, 2019. május 24.

 „Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében” – mondta Orbán Viktor az osztrák Kleine Zeitungnak adott interjúban (2019. máj. 5.).

Ha csak eddig olvassuk a nyilatkozatát, akár el is hihetjük a miniszterelnöknek: valóban amiatt aggódik, hogy szegény európai elitek vajon meg tudnak-e küzdeni a saját hitetlenségük súlyos problémájával. Ami pedig, mint azt az egyéb beszédeiből is tudjuk, az ember legszörnyűbb fogyatékossága. Bizonyára ezért is tartja súlyos kérdésnek, és emiatt említi fontos témaként, hogy hát nekik nem sikerül hinniük a vezető személyiségek erejében. Akik közé pedig – és ennek nyilvánvalóan mindenkinek eszébe kell jutnia – ő is tartozik.

Csakhogy a szövegnek van folytatása is, amely viszont egy pillanat alatt törli a teljes idézett mondatot. A folytatásból ugyanis az derül ki, hogy az európai elitek „veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket”. Vagyis szó sincs arról, hogy a szóban forgó elitek a vezető személyiségekbe vetett hitük hiányának problémájával küszködnének. Hiszen maga a miniszterelnök mondja róluk, hogy nekik pontos ítéletük van ezekről: tudják, hogy miért utasítják vissza az ilyenek kiemelt szerepét a politikában. Ugyan miért kéne bárkinek is olyan személyiségben hinnie, akit veszélyesnek, károsnak tart? Ezt tehát Orbán maga mondja ki, ami azt jelzi, hogy tisztában van a szembenállásuk lényegével. Ám mivel erről uniós tagként nyíltan nem beszélhet – hiszen így azt is vállalnia kéne, hogy ő igenis személyi kultuszt akar az azzal együtt járó diktátori és totalitariánus rendszerrel együtt, és ettől a konfliktus köztük –, az a legegyszerűbb, ha az egész problémát az európai elitek nyakába varrja. (Pszichológia-tankönyv, második fejezet; hárítás, projekció, racionalizálás, bűnbakképzés.) Ő és az elitek szembenállása legyen kizárólag az elitek belső problémája. Látszódjanak ők olyanoknak, mint akik cinikusak, semmilyen fontos dologban nem hisznek. Pláne nem a lelkesedésben és lelkesítésben, amely pedig (és ezt ismét a további beszédeiből tudjuk) a társadalmi aktivitások csúcsán álló, legértékesebb gerjedelem, a vezető személyiségek legkiemelkedőbb képessége. Mussolini, Hitler, Goebbels és Sztálin sem mondhatta volna szebben.

Mindazonáltal egyelőre nem látszik, hogy az érintett „európai elitek” (jelentsen bármit is ez) olyan nagyon megsértődtek volna Orbán első mondata miatt. Sajnos az sem érződik, hogy esetleg részletesebben is meg akarnák értetni az európai nyilvánossággal, miért van igaza viszont Orbánnak a második mondatában. Tehát hogy az unióban miért is tartják valóban nagyon veszélyesnek a kiemelkedő személyiségek politikai erejét. Például az olyanokét is, mint amilyen a mondat szerzője. Aki modellértékű hatékonysággal lelkesíti embertelenségekre és gyűlöletekre szinte már az egész magyar társadalmat, de amit az unióban soha nem fogadhatnak el civilizált politizálásként. És mivel ilyen, a lelkesítés helyett a meggyőzés eszközében bízó politikai elit itthon is csak hébe-hóba akad, így például a hazai nyilvánosság kénytelen továbbra is magára hagyva, laikus olvasóként csócsálgatni az efféle orbáni mondatokat, mintha azok valamilyen regény vagy elbeszélő költemény részei lennének. Majd ennek megfelelően azon vitatkozni, vajon mi is motiválhatja az ott ábrázolt főhőst: ő tényleg mindent a legnagyobb tudatossággal manipulál, vagy már rá is égett az ideológiája, és maga is elhiszi, amiket beszél.

Pedig már megtanulhattuk volna, hogy az ilyen belső motivációk kérdése mindig csak a rezsimek bukása után lesz fontos: olyankor születnek majd a diktátori pszichék működéséről szóló versek, regények, színdarabok. Akkor lesz csak érdekes mindez irodalmi kérdésként is. Amíg azonban a rezsimek aktívan élnek és tömegeket lelkesítenek a vezető személyiségeik útján, addig a legkevésbé sem célszerű ezeket tisztán irodalmi szövegekként kezelni. Mert bár az igaz, hogy nekünk tényleg az irodalmunk a legnagyobb kincsünk, de azt már mégsem hihetjük, hogy ez mindenkit fölment a politikai gondolkodás és cselekvés alól, vagy hogy így nem veszíthetjük el közben éppen az irodalmunkat is.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 36. szám, 2019. szeptember 6.
LXIII. évfolyam, 33. szám, 2019. augusztus 16.
LXIII. évfolyam, 32. szám, 2019. augusztus 9.
Élet és Irodalom 2019