Hadd fájjon!

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 21. szám, 2019. május 24.

Huszár Ágnes a trianoni tragédiát fantomfájdalomnak tekinti, és úgy véli, hogy „pragmatikus ember ma már csak a fantomot látja, a fájdalmat nem érzékeli”. (Az elvakart seb esztétikuma, ÉS, 2019/20., máj. 17.) Ezzel vagy azt állítja, hogy a magyarok zöme nem pragmatikus, vagy tagadja a tömeglélektan jelentőségét.

Bizonyítékként a németekre hivatkozik, és a német újraegyesítési tárgyalásokra, amelyeket szerinte Helmut Kohl le tudott vezényelni anélkül, „hogy az »elcsatolt« keleti városok komolyan szóba kerültek volna. A németek megtanultak rájuk Kalinyingrádként, Wrocławként és Gdańskként gondolni. A jótékony felejtés enyhítette, meg is szüntette az elvesztés fájdalmát.”

Több rendbeli súlyos tévedés.

1. Kohl nem azért vezényelte le az újraegyesítési tárgyalásokat az elvesztett területek helyzetének felvetése nélkül, mert a németek már „elfelejtették” a veszteséget, hanem két sokkal nyilvánvalóbb okból. Egyrészt azért, mert az NSZK 1970-ben elismerte az Odera–Neisse határt a némileg megtévesztően elnevezett „Varsói Szerződésben” (Warschauer Vertrag). 1990-ben azután az újraegyesített Németország – az 1970‑es szerződésben vállalt kötelezettségeinek megfelelően – végleg megerősítette ezt a német–lengyel határszerződésben. Másrészt Kohl tudta, hogy ha megkérdőjelezi az 1970-es szerződésben vállalt kötelezettségét, akkor a nagyhatalmak sohasem egyeznek bele Németország újraegyesítésébe. (Lásd: Helmut Kohl: Vom Mauerfall zur Wiedervereinigung. Meine Erinnerungen. Knaur Taschenbuch Verlag, München, 2009.)

2. A németek egyáltalán nem felejtették el Königsberget, Breslaut és Danzigot. Nem is tehetik, mert német nyelven mindig ez lesz a szóban forgó városok neve. Ráadásul ezt nem szégyellik, mert nem is kell, hanem nyilvánosan gyakorolják. A frankfurti vagy a müncheni repülőtéren mindenki láthatja, hogy a menetrendi tábla angol változata lengyel néven említi Wrocławot és Gdańskot, német változata azonban „szégyentelenül” használja a Breslau és Danzig elnevezéseket. Ugyanígy tesz a Lufthansa légitársaság angol, illetve német nyelvű honlapja. És ez azért is rendben van, mert józanul senki nem gondolhat a német nevek mögé irredentát. Hiszen Varsó is Warschau, sőt még Moszkva is Moskau! Van olyan őrült, akár Németországban, akár Oroszországban, aki ebből azt szűri le, hogy a németek maguknak követelik Moszkvát?

3. A spanyolok Amberesnek hívják Antwerpent, Londresnek Londont, a finnek Pietarinak Szentpétervárt, a törökök Üsküpnek Szkopjét, a szerbek Budimpesta, a románok Budapesta elnevezéssel illetik hazánk fővárosát. A lengyelek nemcsak Vilniust hívják Wilnónak és Lvivet Lwównak, hanem még Kijevet is Kijównak, sőt Münchent Monachiumnak. Nice francia város olasz neve Nizza, mi, magyarok is ezt használjuk. Az elnevezések semmilyen politikai követelést nem tükröznek.

4. 13 éve tanítok a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. A német könyvtárban Klausenburgot mondok, román kollégáimnak román mondatban Cluj-Napoca dukál. De amikor száz magyar diák előtt tartok előadást, akkor mindenki megrökönyödne, ha nem Kolozsvárként jelölném meg Erdély fővárosát. Romániában kiadott hivatalos papírokon ott szerepel a magyar név. Székelyföld minden községe előtt látható a szép magyar helységnév. Szlovákiában nemrég rakták ki a vasútállomásokra a magyar neveket! Vajon azért, hogy elfelejtsük őket? Éppen ellenkezőleg!

5. Nem kell elfelejteni Trianont sem. Nem is lehet, ilyet kívánni dőreség. Lehet attól úgymond gyakorlatias („pragmatikus”) az ember, hogy közben fájdalommal emlékezik valamire, ami fájdalmat okozott. Az emberi lény egyszerre eszes és érzelmes. Nem az a feladat, hogy valamit elfelejtsünk, amit nem elfelejthető. Hanem egyrészt az, hogy megértsük a történelmi tragédia valódi okát, másrészt az, hogy a jövőre nézve helyes következtetéseket vonjunk le belőle.

6. A mai magyarországi önkényuralom bűne nem az, hogy emlékezik, emlékeztet Trianonra, hanem az, hogy hamis és hazug magyarázattal szolgál. Bűne ordító történelemhamisítás. Az ezeréves szentistváni állam sírásója minden kétséget kizáróan mindenekelőtt a magyar arisztokrácia volt, amelyik nem engedte meg a Monarchia föderális átalakítását, másrészt belesodorta hazánkat a háborúba. Amíg a magyar nemzetet első helyen eláruló Tisza István szobra ott áll a téren, addig semmilyen trianoni megemlékezés nem lehet hiteles.

7. A jövőre nézve nyilván nem az a helyes következtetés, hogy visszaköveteljük az elvesztett városokat, akárcsak burkoltan sugalljuk a revíziót, tápláljuk az irredentát, ahogy a mai önkényuralmi kormány teszi. Ez nemcsak lélekmérgezés, hanem öngyilkos illúziókergetés is. De nem is az a helyes következtetés, hogy elfelejtjük a történelmet, netán tagadjuk azt, hogy vannak határainkon kívül is szép magyar városok, falvak. Ezek nem kizárólag magyarok, hanem magyarok is. Ezt a felemelően fontos európai értéket úgy hívjuk, hogy multikulturalitás. Ezt kellene elsősorban ünnepelni. A hazai önkényuralom éppen ennek az ellensége. Nem lehetünk a gonosz szövetségesei azzal, hogy mi is megtagadjuk.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 24. szám, 2019. június 14.
LXIII. évfolyam, 21. szám, 2019. május 24.
LXII. évfolyam, 51-52. szám, 2018. december 19.
Élet és Irodalom 2019