Infantilis illúziók

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 17. szám, 2019. április 26.

Salamon János legutóbbi politikai-filozófiai írásában (Alaptalan ideák, ÉS, 2019/14., április 5.) a tőle megszokott lényeglátással, minuciózus alapossággal és kritikai igénnyel vizsgálta széles filozófiatörténeti-teológiai perspektívában azokat a szempontokat, körülményeket, motívumokat, híveket szerző és politikai aktivitást fenntartó mechanizmusokat stb., amelyek a politikai baloldal, jobboldal és piackapitalista liberalizmus létrejöttében szerepet játszottak, ezek ideológiai-eszmei (teoretikus és teológiai) megalapozásait jelentették, és amelyek történelmi megvalósulásaikban – különösen ezek szélsőséges formáiban – máig ható traumát, kiábrándító és lesújtó tapasztalatot jelentenek. Plau­zibilis gondolatmenetében Salamon arra jut, hogy mindez nem véletlen: már genezisükben elhibázott, fatális téveszmékről van szó, mivel egy „bizarr elképzelésből”, a világ és az ember szélsőséges félreértéséből fakadnak, s melyek különösen szélsőséges variánsaikban – a nácizmusban, szocializmusban és piackapitalista liberalizmusban – tárják fel az adott világgal, emberi és természeti valósággal nem kalkuláló sajátos valóságukat, azaz tartós működésképtelenségüket. A baloldalban, jobboldalban és a liberalizmusban közös, hogy a világra mint alaptalan ideára tekintenek, vagyis ha különböző okokból is, de elvitatják a világ immanens moralitását. Isten vagy a bűn mibenléte irreleváns, ezek puszta elméleti kérdések, historikus és relatív jelentőségű, ízlésfüggő belügyek, nem olyasmik, amik valamely politikai berendezkedés reális, lényegi, konstitutív részét képezhetnék.

Hajlamos vagyok Salamon Jánossal eddig nagyjából egyetérteni. Ami meghökkentett, és ami szerintem a gondolatmenet neuralgikus pontját jelenti, az a szerző azon gólyalábakon álló kijelentése, miszerint „a világnak van morális alapja, és ez maga a világ, a természet, a maga igazságosságával”. Ám hogy voltaképp mi képezi e morális alapot, mi az aranyfedezete a természet állítólagos igazságosságának (legyen az akár Isten, akár valamely személytelen szubsztancia vagy elv), nos, ez balladai homályba vész, holott épp ez lenne igazán izgalmas itt. Mert Salamon János nem foglal egyértelműen állást ez ügyben: nem állítja expressis verbis, hogy valamiféle transzcendencia, maga az Isten kezeskedne ezért, ekképp írása nem tekinthető vallásos ihletésű szövegnek. Különös, hogy a szerző mindezt minden érdemi argumentáció nélkül, egy állítólagos józan felfogás jegyében vallja meg, félrevezetve ezzel a gyanútlan és filozófiailag kevésbé tájékozott olvasót, hiszen súlyos és megkerülhetetlen, túlnyomórészt empirikus alapú banális (köznapi) és filozófiai ellenérvek garmadája áll rendelkezésre egy érvényes cáfolat megalapozásához. „A természet igazságosságába nem fér bele a morális magatehetetlenség” – írja a természeten elámuló Salamon, ami egy gyermek tiszta, naiv idealizmusáról árulkodik. Mintha a természet nem lenne totálisan közömbös (amorális) akár az individuum, akár egész nemzetek, közösségek sorsa iránt (ahogyan azt a gigászi egyéni és kollektív történelmi tapasztalatok tökéletesen példázzák). Kérdéses az is, ha a természet, a világ igazságos, mégis hogyan lehet a természet tagadhatatlan részeként tekintett ember mégis ennyire gonosz, hogyan értheti egyáltalán félre a világot magát? Egy szép, igaz és jó (morális) természet vagy világ miként teheti ezt lehetővé, miért engedi ezt meg?

A természetet, a világot igazságosnak, morálisnak, eredendően jónak tartani önmagában, különösebb érvek híján egy „emberi, nagyon is emberi” vágyképzet projekciója, egy filozófiai hit megvallása. Bájos, de filozófiai szempontból tarthatatlan antropomorfizmus. Hasonló ahhoz, mint amikor a gyermek az égre pillantva egy felhőalakzatban valamely kedves állatfigurát pillant meg, és aztán körömszakadtáig kitart valóságossága mellett. Mindkét esetben infantilis illúziókról van szó természetesen. Ahogyan gyermekes illúziónak tűnik az is, hogy bármiféle tartós megváltást a térben és időben véges, a természettörvények kérlelhetetlen kauzalitásának kitett mulandó individuum (illetve ezek közössége) a térben és időben véges jelenségek, képzetek mulandó világában remélhet. A „mindenen átderengő igaz, szép és jó” csak egy Schöngeist megváltás után sóvárgó lelkében felsejlő, egyszerre megejtő és csalóka visszfény csupán.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 12. szám, 2019. március 22.
LXII. évfolyam, 39. szám, 2018. szeptember 28.
LXII. évfolyam, 11. szám, 2018. március 14.
Élet és Irodalom 2019