Hal(l)hatatlan fanfárok

Márton Lászlónak tehát magát a szerzőt kellett újra kitalálnia, de nem a német, hanem a mai magyar kulturális kontextusban. A fordító a mának dolgozik, címzettje a saját kulturális környezete. A sok száz éves művek fordítása csakis modernné olvasásukat jelenheti. A fordítónak olyan olvasókra kell számítania, akik a korai olvasóktól gyökeresen eltérő kulturális érzékenységgel, tudással (nemtudással) rendelkeznek, és kívül vannak azon a nemzeti kultúrán, amelyben a textológiai támpontokkal szolgáló munkák keletkeztek. Ide tartoznak a szorosabban vett formakérdések, hiszen ezek szorosan összefüggenek az olvashatósággal. Márton László nem csak lírai költemények esetében szavaz a formahűségre, ahol ez úgyszólván magától értetődő, hanem epikus alkotások fordításakor is, amilyen Gottfried von Strassburg Tristanja vagy a Nibelung-ének. Jól látható, hogy ma a fordítók között nincs egyetértés abban, mindenféle érvet figyelembe véve melyik a helyes(ebb) megoldás. Nádasdy Ádám például tercinák helyett blankversekben fordította az Isteni színjátékot, Milton Visszanyert paradicsomát pedig Péti Miklós prózában ültette át magyarra. Nincs hely itt a formahűség kérdésének bővebb kifejtésére, mégis hadd jelezzem, hogy a formagondolat egysége miatt én Márton formahűségét tartom helyes döntésnek, és kifejezetten nem helyeslem, ha a fordító egy formát egy másik, kulturálisan távolira cserél le.