Szövegbe veszve

Csobánka Zsuzsa Emese: Szé­pen ölni. Kalligram Kiadó, Bu­da­pest, 2018, 296 oldal, 3500 Ft

Ez a regény az öt felvonásos operák nagyszerkezetével kecsegtet, miközben a kereteket folyamatosan szétfeszítő szöveg töredezettsége nyilvánvalóan rácáfol erre. Ez a szövegvilág azonban nem a Mahler-szimfóniákra jellemző, darabokra eső nagykompozíció, a szemünk láttára és kezünk között szétforgácsolódó anyag jelenvalóságát mutatja fel, itt a talán egészet soha nem alkotó elemeket fogja össze egy vasabroncs, az enyészetet magába gyömöszölő teremtett struktúra. Ennek a struktúrának a léte (vagy meglétének illúziója) ad egyáltalán lehetőséget arra, hogy a különböző motívumok, szólamok önmagukra találjanak, tehát ez működteti azt az értelmezői keretet, ami az olvasóban elindítja a nyomkeresési mechanizmust, és ami a szövegben távoli elemeket is összekapcsol. Ez a nyomkeresés, olvasási stratégia a regény végén explicitté is válik egy Borges-hivatkozással: „Nekem van egy versem, amelyet a nővérem nem ismer, s amelynek a témája analóg: Jézusra gondolok, aki a galileai esőkre emlékezik, az ácsműhely szagára s valamire, amit sohasem lát az égben, s ami után vágyakozik: a csillagos égboltra. Hát, ezeket a nyomokat kéne követni.” (272.)