Vermet ás

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 14. szám, 2019. április 5.

Az ÉS március 22-i számában Egy kitüntetés margójára címmel tette közzé Huszár Ágnes nyelvész azt az írását, amelyben afölötti nemtetszését fejezi ki, hogy idén március 15-én Barsi Balázs ferences szerzetes Széchenyi-díjat kapott. Ez a tény nehezen megmagyarázható indulatokat váltott ki a cikk szerzőjéből. Az indulat azonban rossz tanácsadó, különösen akkor, ha olyan területre merészkedünk, ahol nem mozgunk otthonosan. Így fordulhat elő, hogy az önmagát eleinte tárgyszerűnek beállító írás valódi céljának az bizonyul, hogy a gyűlölködés és gyűlöletkeltés bélyegét süsse napjaink egyik legjelentősebb keresztény gondolkodójára. A megbélyegzés szándéka annál is zavaróbb, mivel nem ezt várnánk A gyűlölet nyelvének működése című tanulmány szerzőjétől, aki a kívánt hatás elérése érdekében egyébként nem válogat az eszközökben: cikke hemzseg a ferdítésektől és a megalapozatlan, pusztán hangulatkeltésre alkalmas „következtetésektől”. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy vádjainak egy része egyszerűen tájékozatlanságból fakadó félreértéseken, illetve szövegértelmezési problémákon alapul, amint ezt alább bizonyítani fogjuk.

Huszár Ágnes azzal kezdi Barsi Balázs elleni támadását, hogy egy szakmai s talán intellektuális szinten is súlytalan figuráról van szó, akinek több tucat könyve szerinte nem üti meg a tudományosság mércéjét. Aki az elmúlt harminc évben Balázs atyának akár csak egyetlen előadását is hallotta, írásainak egyetlen oldalát is olvasta, abszurdnak és nevetségesnek találja ezt az állítást. Katolikus körökben Barsi Balázs neve egyet jelent a minőséggel. Nemcsak felsőoktatási intézményekben rögzítették és terjesztették előadásainak szövegét, hanem messze az egyetemi ifjúság körein túl is. A pesti ferences templomban 1991 óta évente megtartott konferenciabeszéd-sorozatait alkalmanként öt-hatszáz, zömében fiatal értelmiségi hallgatta és hallgatja. Balázs atya még tudja, mit beszél: mondandóját mindig szilárd filozófia alapra helyezi, a Szentírást és az Egyház tanítását pedig mint a valóság megismerésének vezérfonalát használja. Arisztotelésszel, Platónnal, Aquinói Szent Tamással, Kanttal és Heideggerrel társalog, olyan műveltség birtokában, amelyről a mai bölcsészek többsége sajnos – klasszikus bölcseleti alapok, latin- és ógörögnyelv-ismeret híján – nem is álmodhat.

A cikk szerzőjének haragját közvetlenül a Barsi Balázs által jegyzett „Antigenderista eskü” tartalma váltotta ki. E memorandumot Balázs atya „az embert leépíteni akaró és diktatórikusan fellépő genderideológiával” szemben fogalmazta meg, mivel úgy látja, hogy ez veszélyt jelent a keresztények hitére, gyermekeink fejlődésére, a családokra és egész civilizációnkra is.

Huszár Ágnes először is leszögezi, hogy a genderideológia fogalma nem létezik. „Nincsenek tételei, nincsenek követői, aki ellene harcol, szélmalmokkal hadakozik.” Erre az állításra aztán maga cáfol rá sietve, amikor a házasság és a család hagyományos, vagyis keresztény definícióját – nyilván nem ideológiai megfontolások nélkül – relativizálni igyekszik. Majd így folytatja:

„Az eskü igazi céltáblái, mint a 7. pontból kiderül: »a homo-, bi-, transz- stb. szexuálisok«, illetve azok, akik elfogadják, nem ítélik el, talán még segítik is őket.” Aztán kicsit lejjebb érthetetlenül viszakozik, de csak hogy még durvábban támadhasson: „Barsi Balázs gyűlöletének tárgyai nem »a homo-, bi-, transz- stb. szexuálisok«, őket, mint írja, »Krisztus szeretetével« szereti, sőt »gyógyulásukban« is szívesen segítségükre van. Az ellenségek, ahogy az eskü utolsó bekezdésében megfogalmazza: »a Sátán és csatlósai«. Ők »karolják föl« és »terjesztik« az ún. »rossz hajlamot« (...) Barsi Balázs szerint a »genderideológia« képviselői a sátáni gonoszság képviselői, őket gyűlölni minden keresztény kötelessége.” (Kiemelés tőlünk.)

Nos, itt a súlyos félreértés és az ebből fakadó indulatvezérelt csúsztatás. A keresztény szóhasználatban a „Sátán és csatlósai” kifejezés soha nem emberekre értendő, kizárólag a bukott főangyalt követő démoni seregeket jelöli! Ezt a kategóriát veszi magára a cikk szerzője sértődötten, ez alapján vádolja meg Balázs atyát teljesen alaptalanul emberekre irányuló gyűlölettel és gyűlöletkeltéssel. Az írás utolsó harmadában aztán – érezhetően a dehonesztáló formula megtalálása feletti örömében – refrénszerűen ismételgeti a „Sátán csatlósai” kitételt, mintha az eskü jeles szerzője például a női egyenjogúság harcosaira értette volna.

Nem tette. Rájuk csak Huszár Ágnes alkalmazta egy olyan személy lejáratásának szándékával, aki tőle is leginkább tiszteletet érdemelne. S aztán így megy a végéig: a cikk záró részének összes állítása már csak a Barsi Balázsnak tulajdonított, légből kapott állítások bőséges felsorolása. A záró poénon, a (politikailag motivált) „egyházi kiátkozás” vádján már csak kényszeredetten mosolygunk. Ha a szerző ismerné a fogalom jelentését, tudná, hogy használata mennyire anakronisztikus egy egyszerű ferences szerzetes esetében, s érezné, hogy hangoztatása az adott, félremagyarázáson alapuló szövegkörnyezetben különösen hamisan cseng. „Túltolta” – summázzák az ilyesmit manapság a gimnazisták.

Barsi Balázs számára evidens a morális teológia alaptétele: a bűnt mint erkölcsi rosszat elítéljük, a bűnös ember személyét szeretjük. Hivatkozott szövegében világosan szerepel:

„Semmiféle »másságot«, mely eltér az ember egészséges életfelfogásától, Isten törvényeitől, nem tisztelek, de a felebarátomat szeretem. Semmiféle rossz hajlammal rendelkező embertársam személyét meg nem vetem, sőt tiszta szeretettel szeretem és igyekszem szolgálatára lenni gyógyulásában, de ha gyógyulni nem akar, akkor is Krisztus szeretetével szeretem.”

Boldog lennék, ha ezt a hozzáállást tapasztalhatnánk azok részéről is, akik nem értenek egyet Balázs atya antigenderista „másságával”. Egyébként pedig javaslom, hogy mielőtt tévesen gyűlölködéssel és gyűlöletkeltéssel vádolnánk őt, talán próbáljuk megérteni: miért elfogadhatatlan egy mai, a valóságot mélységesen tisztelő tudós elme számára a biológiai nemek és nemi szerepek szabad felcserélhetőségének, netán cserélgetésének gondolata? Miért tartja különösen veszélyesnek, ha a „haladók” ezen alapelvek szerint képzelik el kisgyermekeink nevelését? Biztos vagyok benne, hogy a Balázs atyával lefolytatott higgadt beszélgetés Huszár Ágnes számára is életre szóló intellektuális élményt jelentene.

Élet és Irodalom 2019