Legyen a regényed jobb, mint a Netflix!

A magyar próza több évtizedre leszokott a történetelvűségről, és csak nemrégiben szokott vissza rá, ezért most különösen hatnak a cselekményt trükkösen adagoló nyitányok. Esterházynál, Bodornál, Parti Nagynál, Garaczinál, Márton Lászlónál – a sort folytathatnánk – nem a történet, hanem a történetmondás hogyanja volt az érdekesebb. A modern esztétikai gondolkodásban egyébként is jelentős hagyománya van annak, hogy a cselekmény-érdekű olvasást alacsonyabb rendű befogadási módnak tekintsék és a populáris műfajok (krimi, lányregény, akciófilm, ifjúsági regény stb.) kevéssé tudatos, izguló-könnyező olvasóival társítsák, bár ez a különbségtétel talán nem több elitista ideológiánál. A nyelvi reflexió prózájának is voltak emlékezetes olvasófogó kezdései, de ezek jellemzően nem a történet adagolásával csábítottak, hanem rögtön belökték az olvasót a nyelvjátékok szédítő közepébe: „Nem találunk szavakat.” (Esterházy: Termelési-regény) „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” (Esterházy: Harmonia caelestis) Egy ritkán idézett gyöngyszem: „Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik.” (Mészöly: Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa.)