Két oldalról

Értékes adalék a cenzúra történelméhez Mesterházi Márton írása („Hercegnő, én ott voltam benne...”, ÉS, 2019/5., febr. 1.). Láthatjuk belőle, hogy a cenzúrát végrehajtó szerkesztők megítélése – nemcsak az átkosban, de mindenkor – kettős. Még ha jobb esetben nem értenek is egyet velük, de posztjuk megtartása érdekében elfogadják a főnökség hülyeségeit, és – megint csak jobb esetben – azokat próbálják tompítani. De, amit átvezetnek belőlük, az is művészetrombolás, és még sincs lelkiismeret-furdalásuk. Úgy gondolják, ők megtették, ami megtehető, sőt lehetővé tették, hogy egy értékes mű egyáltalán megjelenjen. A szerző ugyanakkor úgy érzi: ez a szerkesztő ideológiai okokból megváltoztatta alkotását, és tudja dokumentálni, hogy az eredeti mű más lett volna, a szerkesztő írta (íratta) bele a szörnyűséget. Ugyanaz az ember egy oldalról vonalas cenzorként, a másikról pedig a cenzúra ellen hadakozó szerkesztőként mutatkozik be. Ráadásul ez ukáz nélkül is működik! A minőségrontó követelményt meg se kellett fogalmaznia a felsőbbségnek, a szerkesztők megelőlegezték azt, és a saját szakállukra cenzúráztak, megmutatva főnökeiknek, hogy a jó seprű a helyén van. Különben nincsen majd’ féléves angliai ösztöndíj akkor, amikor az átlagember egyetlen napra se mehetett Nyugatra.