Igen, ott voltunk!

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 12. szám, 2019. március 22.

Molnár Judit borzasztó állításokat tesz a magyarok hozzáállására (Deportáljunk humánusan, ÉS, 2019/9., márc. 1.), melyek sajnos igazak. Nemcsak kétszázezer hivatalnok segédkezett serényen a zsidók deportálásában, de még olyan önkéntesek is csatlakoztak, akiknek nem kellett volna. Amit Molnár leír, csak megerősíteni tudom a sárvári gettóról végzett vizsgálódásaim kapcsán. A zsidó családot begyűjteni a vasi falvakban egyfajta népi demonstrációnak számított, amelyen rang volt jelen lenni, akár akadt ott dolgunk, akár nem. Túl azon, hogy saját szemünkkel láthattuk végre az alacsonyabb rendű „faj” kivetését a községből, de azt is demonstráltuk, hogy ez jogszerű, mindenki által támogatott intézkedés. Sajnos irodalmunkból hiányoznak az ezt leíró gondolati regények, de azok is, amelyek a zsidók akkori érzéseit rögzítenék, amikor botladozó pici gyermekeikkel hajtják őket a téglagyár vagy a vasútállomás felé, és az utcán nem találkoznak még sajnálkozó pillantásokkal sem. A deportálás közönye nem akkor kezdődött, amikor a csendőrök jöttek értünk, hanem akkor, amikor azokat a törvényeket megszavaztuk, hogy zsidó nem kaphat állami állást, nem vállalkozhat, nem hálhat kereszténnyel, és nem lehet kutyája. Ahhoz, hogy idáig süllyedjünk, évtizedes sorosozás kellett.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 22. szám, 2019. május 31.
LXII. évfolyam, 19. szám, 2018. május 11.
LX. évfolyam, 8. szám, 2016. február 26.
Élet és Irodalom 2019