Kilóg a versláb

VISSZHANG - LXIII. évfolyam, 11. szám, 2019. március 14.

Úgy ünnepelni valakit, hogy másvalakit szapulnak: bizonyos körökben egyre terjedő szokása-stílusa napjainknak. Mint most a Székely János 90. születésnapi köszöntésének (Demény Péter: Az abszolútum joga és gyötrelme, ÉS, 2019/10., március 8.), ahol a szerző előbb elképzeli, hogy „botrány volt” az író „puszta léte is” a „nagy nemzetmentők között”, utóbb a nemzet megmentésén nevetségesen buzgólkodó nagyok közül (kereszt)nevesít egyet. Egyelőre csak annyit árul el róla, hogy az ünnepelt „egy városban” élt (nyilván: „botrány”, de ott kellett élnie) vele, majd azt teszi hozzá, hogy az illető író „mindent megkapott az élettől”, végül idéz a költő Vidám tudomány című, „emlékezetes, belső borzalmakról árulkodó” verséből. Imígyen: „Miféle sárból, miféle takonyból / Gyúrhattak téged, András…” Ennyi elegendő, hogy az irodalmi berkekben járatosabb olvasók azonosítani tudják: ez az András, bizony, Sütő András. Akibe vagy akihez hasonlókba nem állja meg, hogy még egyszer bele ne kössön. Bár elfogadja Székely János érvelését, miszerint „pártos verseit” a börtönbe vetett apja „kiszabadítása érdekében” írta, közben gúnyolódik: „mások” azzal védekeztek volna, hogy „… a magyarságért tettem, Isten engem úgy segéljen”.

Mielőtt „András”-ra térnék, szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy egyrészt nem bizonyítható az ok-okozati összefüggés a „politikai versek” megírása-megjelentetése és az édesapa kiszabadulása között, másrészt nem néhány költeményről van szó, hanem két önálló kötetről, a próza- és versriportokat tartalmazó, a szocreál szellemében fogant Itthon vagyok címűről (1961), illetve a társadalmi apológiát megszólaltató Küldetésekről (1963).  Elhárítandó a vádat, hogy ünneprontás ezekről szólnom, muszáj idéznem a hozzám írt leveleiből, amelyeket egy nekrológ részeiként adtam közre annak idején (Levelek odaátról, Alföld, 1992/10.). Az egyik levele az 1980-ban közölt fiktív interjúmra (Az irgalmatlan sorsszerűség: beszélgetés Székely Jánossal. Tiszatáj, 1980/11.) mint „értő kritikára” hivatkozik, amelyet „olvasva konstatálhattam, hogy két könyvem 1961 és ’63 között nem kerülte el a figyelmét. Ezekről különösképpen szerettem volna elbeszélgetni” – írja, arra utalva, hogy amikor 1991-ben harmadmagammal felkerestük a lakásán, nem nyílt alkalom elmondania: „Tudnia kell, hogy az a két könyv az apámnak volt az ára. (…) S nemhogy morális vesztesként hagytam volna el a terepet, ahogy hinni lehetne, hanem még gazdagabban is! (…) a konformizmus tapasztalatával! Enélkül sohasem tudtam volna megírni a Mórjaimat.” A következő, sorrendben az ötödik levele előzménye az volt, hogy ugyancsak 1991-ben Esterházy Péterrel és Simon Zoltánnal együtt Alföld-nívódíjban részesült (s a díjat el is fogadta! – kérve, az összeget a Székesfehérvárott élő fiának küldjük el). Az Áldásunk, átkunk: a nyelv című  esszéje mellé írt pár sort, most már tegező formában: „Engem tudniillik, úgy tudd meg, most mindegyik tábor kitagadott. Jóvátehetetlenül elterpeszkedett rajtunk a politika.” Fölösleges felhívni a figyelmet? – nem egy táborra, mondjuk a „nagy nemzetmentőkére” panaszkodik.

S akkor a Vidám tudomány, „András” lelőhelye. A kötetet, amelyben a vers szerepel, még Székely János válogatta össze, ám csak halála után jelent meg (Semmi – soha, Kriterion, Bukarest, 1994.) Az 1990. febr. 10-én keltezett – fontos a dátum! – bevezetőjében többek közt ezt írja: a könyv „válogatott verseimet tartalmazza: mindazt, amit 1948 óta írtam és magaménak vallok ma is”. Majd kitér arra, amitől tart: „Több ízben tanúja voltam, miként veszi semmibe a tisztelt utókor ilyen-olyan szerzők végakaratát”, ezért „előre kijelentem: ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem a magaménak.”

Ebben a korpuszban ott van a Vidám tudomány, a Vidám tudományban azonban nincs ott „András”. Helyette (vagy a helyén) egy versláb van, egy hosszú és egy rövid szótagból álló trocheus – a költő végakarata szerint. Hogy így, rejtekezve akart volna „András”-ra célozni, azért kizárt, mert tudós költőként nagyon is tisztában lehetett vele: spondeus illene, két hosszú szótag a „névtelen” megjelölésére. Akkor is kilógna a versláb, ám nem ennyire.

A kötetbevezető keltezéséről: azon a napon íródik, amikor Marosvásárhelyen százezres tömeg vonul végig a városon „a magyarságért”; a gyertyás-könyves felvonulás élén ott van Sütő András is. Székely János otthon van, ír. Két magatartás, két alkat. Miért kellene szembeállítani őket? Viselkedésüket műveik értékmérőjévé tenni? S az egy hónappal későbbi pogromot kitörölve az emlékezetből, azt állítani, „András” „mindent megkapott az élettől”. Gonoszság lenne óhajtani, részesüljön hasonlókban az ÉS-köszöntő írója is.

Élet és Irodalom 2024