Talán egy patkószeg

Szíves figyelmébe ajánlom Esterházy Mártonnak bátyja halhatatlan mondatát: kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. Mert a fordítottja is igaz – bár két­ségkívül nem olyan szellemes –: iga­zat mondani sem könnyű az igazság ismerete nélkül. Miért nem hiszi el egykor kedvelt és nagyra becsült ed­zőjének, hogy ő sem tudja a teljes és pontos igazságot arról, mi okozta a ’86-os kudarcot. Sebes Gusztáv sem tud­ta igazán, mi történt 1954-ben – igaz, neki sem hitték el. Senki sem tudta. Beszélt mindenki összevissza hetet-havat: ostobaságokat, részigazsá­go­kat, rágalmakat. És elméleteket, ta­lál­gatásokat – amik, ugye, vagy igazak, vagy nem. Bizonyság nincs. (Simon Andrea: Válasz ma sincs. Interjú Ester­házy Mártonnal, ÉS, 2019/6., febr. 8.).

A „héttel-hóval” a ’86-os vébé ügyében sem állunk rosszul, Esterházy Márton se fukarkodik a talán nem mindig jóhiszemű találgatásokkal. Több mint harminc éve várja, hogy Mezey őszintén feltárja a kudarc okait, vagy legalább annyit mondjon, bocsánat, elszúrtuk. Jogos igény, én is kíváncsi vagyok rá, de hátha tényleg nincs válasz. Az viszont nem méltó sem Mezeyhez, sem Esterházyhoz, amit hozzáfűz: „Mi történne? Elveszik a doktoriját?” Az is mondja: Na végre elolvasom, hogy nemcsak én vagyok az az „ügyetlen, lassú, tompa futballista, aki szégyent hozott Magyarországra”. Ez a sértődöttség hangja – ki van zárva, hogy ez volt, vagy ez most róluk a közvélekedés. (Nem is tudom, honnan idézi, az interjúból biztosan nem.) Nagy csapat volt, s igen, azon a meccsen volt „tompaság” – ezt ő is elismeri.

Az „edző a hibás – a játékosok a hibásak” dichotómia szerintem értelmetlen. A csapat és az edző egy egység. Az edző csinálja a csapatot, a csapat az edzőt. Ez akkora közhely, hogy nem is tudom, miért hozza föl E. M., hogy „ő tett minket jobb játékosokká. Ugyanakkor mi tettük őt ilyen neves edzővé.” Igen. Na és?  A sikerek is közösek, a kudarc felelőssége is. Megosztani majdnem olyan, mintha azt feszegetnénk, Mezey jobb vagy bal keze a hibásabb.

Azt hiszem, Esterházy Márton elvárásai túl nagyok. Mezeytől a teljes igazságot várja, s egy olyan interjútól is, amely más céllal készült. A 2018-as vébé idején született, arról szólt, meg persze a magyar fociról. Azért kérdeztem rá Mexikóra, mert én is nagyon kíváncsi vagyok rá. Szerintem Mezey elmondta, amit tud. Hosszan fejtegeti, hogy ő nem volt képes reagálni a gyorsan bekapott két gólra. Nem hogy rögtön, még a szünetben sem. Nem tudta, hogyan kell átállni egy százszorosan begyakorolt játékmódról a szükséges másikra, amelyet sohasem gyakoroltak.

Azt mondja Mezey, ha ma lenne a mérkőzés, ma is belebukna. Mi mást jelentene ez a mondat, mint azt, hogy ma sem tudja biztosan, mit kellett volna tennie. A későbbi eredmények ismeretében már nyilvánvaló: visszaállni, védekezni, hogy ne legyen „hatos”. De akkor nem tudta. Rohantak tovább az eredmény után. Ami hiba volt. Elismerte. Mit kellene még „bevallani”? Igen, beszélt a csapat morális meggyengüléséről, a játékosok figyelmének megosztottságáról. Nekem elmondott jó néhány konkrét esetet, melyek ezt támasztották alá. Ám ezeket mind kihúzatta velem, mondván, nem akar vádaskodni, csak egy általános okra utalni. A doppingra is válaszol – nevetséges vádnak tartja. E. M. is csak találgat, de aztán ő is leszögezi, fociban nem sokat ér. Mezey nem beszél érdemben az edzések dolgáról (nem erről szólt az írás), de ha biztosat tudna, alighanem elmondta volna.

E. M. túledzettségről beszél, ugyanakkor azt is mondja, ha Mezey egy óra hegyi futást kért, ők egy óra  tíz percet futottak. Miért futottak többet, ha az egy óra is túl sok volt? Mert ők is azt hitték, az jó lesz. Mezey is azt hitte. Ami a magaslatot és a hőséget illeti. Egy edző barátom elmesélte, hogyan nyert Nehru-kupát csapatával.  Indiában is délben voltak a mérkőzések, 40 fok melegben. Ő is – ami általános szokás volt: hasonló klimatikus körülmények között készülni – délre kérte az edzésidőt. A helyiek meg is lepődtek. De tíz perc után maga is rájött, hogy ezt nem szabad folytatni ebben a dögletes melegben. És áttetette estére az edzést. Természetesen ’86 kapcsán mesélte el, azzal, hogy szerinte sem lett volna szabad a végletekig „kínozni” a nagy melegben a játékosokat. Ez valószínűleg igaz. Mezey nem tette, hitt a módszerében. Jó edző volt, nagy eredményekkel. Miért ne hitt volna? Valóban Östreicher Emilre kellett volna hallgatnia? Sőt – mondja E. M. – már az Adidastól is üzentek… Tényleg a menedzser és a cipőgyáriak szaktanácsaira kellett volna figyelnie? Makacsul ment a saját feje után? Igen, ahogy Széchy Tamás, Rozsnyói Katalin, Ferguson, Guardiola stb. Mind azért nagy edző, mert újat csinált, s nem hallgatott másra.

Igen, Nyilasit, mi szurkolók is nagyon hiányoltuk, de az ő gerinc- és egyéb problémáiról sem tudjuk a teljes igazságot. Azt viszont száz éve tudjuk, mindig az a legjobb, aki nem játszik.

Nem volt B terv – mondja E. M. –, eb­ben sok igazság van, bár ha jól meggondoljuk, az életnek sincs B terve. Meg aztán az sem biztos, hogy a B  terv bevált volna, hisz azért B, mert az A jobb.

Nem vagyok Mezey György prókátora, de nem hiszem, hogy hiúságból, makacsságból nem mea culpázik, s hallgatja el az igazságot. Harmincvalahány év után? Hiszen ma éppen azzal „dobbanthatna nagyot”, ha valami új és meggyőzőbb változattal állna elő. De attól tartok, ilyen nincs. Egyszerűen vesztettünk, ahogy Mohácsnál vagy Bernben, s minél jobban fáj a vereség, annál inkább – és tovább – kutatjuk az okokat.

A karambolok nagy része sem azért következik be, mert a sofőr nem tud vezetni, sokszor millió – önmagában jelentéktelen – apró részlet szerencsétlen együtt állása okozza a bajt. (Pl. egy apró részlet: a pályán volt egy jó orosz csapat is.)

Van egy angol tanversike arról, miért veszett el az ország – ott hat sor után kijön a végső ok: egy patkószeget rosszul vert be a kovács. Szóval keresgéljünk a stoplik körül.