Mi pedig maradunk

Kedves Aladár! A miskolci számozott utcákról az Élet és Irodalom február 1‑jei, ez évi 5. számában megjelent írásodban több alkalommal is megszólítottál bennünket. Számomra nem mindenhol érthető állításaid emlékeket idéztek fel.

Közel harminc éve felhívtál, és azt kérted, kísérjelek el. Békásmegyerre vittél, ahol egy üresen álló csónakházban kilakoltatott cigány családok gyűltek össze. Sajtótájékoztatót tartottál, engem pedig bemutattál a családoknak, mondván, én fogom majd a problémáikat megoldani. Azután te hazamentél, én ott maradtam. Az embereknek élelmiszert és ruhát vittünk, akit kellett, biztonságba helyeztük, és elkezdtük intézni mindazt, ami az életük újrakezdéséhez kellett. Ez nem azt jelentette, hogy másik lakást adtunk volna az elveszett helyett. Két hét múlva felhívtál, és sajnálkozva megállapítottad, hogy semmiben nem tudtunk segíteni. 

Azután ez a történet még sokszor megismétlődött, csak a helyszínek és a részletek változtak. Odamentünk a nyomorban élő családokhoz, megpróbáltuk kitalálni, hogyan élhetik túl a hétköznapokat. Azért küzdöttünk, hogy ne kapcsolják ki az áramot, este legyen mivel begyújtani, és a családfőt legalább télen vegyék fel közmunkára. Azután egyszer csak megjelentél, megállapítottad, hogy már megint rossz kompromisszumokat kötöttünk, és olyan emberekkel tárgyaltunk, akikkel szerinted nem kellett volna együttműködni. Csillogó szemű, lelkes fiatalokkal előadást tartottatok a demokráciáról. Volt, hogy tiltakozótáblákat készíttettetek, és tüntetni vittétek az embereket a hivatal elé, ahol másnap az ügyes-bajos dolgaikat kellett intézni. Azután hazamentetek.

Ti mindig hazamentek. Mi pedig maradunk. Nincs választásunk, mert az emberek is maradnak. Emlékszel, Aladár, egy ilyen alkalom után megkérdeztem tőled, nem lehetne, hogy egyszer szerepet cserélünk, te próbálsz segíteni, és én értékelem az eredményét. Akkor azt felelted: te nem vagy szociális munkás.

Azt hiszem, elméletben nagyon sok mindenben igazad van. És talán azért nem tudunk sok esetben jól együtt dolgozni, mert te tényleg nem vagy szociális munkás. Az elmúlt harminc év számomra azt tanította, hogy az élet lényegesen bonyolultabb annál, mint ahogyan ti láttatjátok. A mindennapok valóságát nehéz jogi keretek közé szorítani. Jelen lenni a hétköznapokban – számunkra ezt jelenti a szolgálat.

Régóta ismerlek, és tudom, hogy komolyan hiszel mindenben, amit mondasz. Ezért én továbbra is drukkolok neked.

(A szerző a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke)