Diagnózis

„Könnyű volt diagnózisokat írni a hetvenes–nyolcvanas években. Annyi volt a baj, a bénaság, a hazugság. Könnyű volt azért is, mert lehetett tudni, hogy mi a jó és mi a rossz. Ma sokkal nehezebb. Nehezebb a dolgunk azért is, mert nincs már bérelt helyünk azon a bizonyos morális dombon. A mai világban a hatalom sokkal ügyesebb és ravaszabb. Olyan a mai politikus, mint a hal: kicsúszik a kezünk közül. Fickándozik, csillog-villog, összevissza beszél” – írja Hankiss. (Hankiss Elemér: Új diagnózisok, 2002, 7–8.o.) Ha élne, ma is hasonló diagnózist állíthatna föl, persze bővített tartalommal.

Hankissnak igaza van, azonban amit állít, nem lehet indok arra, hogy időről időre ne lehetne és ne kellene próbálkozni újabb diagnózisokkal. Ma még nehezebb a dolga annak, aki erre adja a fejét, hisz a közre tartozó ügyek nagy része titkosítva van. Meg lassan már domb se lesz, morálról nem is beszélve. Ennek ellenére, ha másképpen nem is, résztvevő megfigyelőként (a társadalomkutatás egyik módszerével) születnek figyelemre méltó dolgozatok. Ilyen Bruck András Csak az öltöny lesz más címmel az ÉS-ben megjelen írása is. (2018/49., dec. 7.)

Bruck a magyar kormány hatalomgyakorlásának minőségéről és a társadalom kulturális, mentális állapotáról tárja elénk meglátásait. A kép drámai! Az írás a hazai értelmiséget, a középosztályt (az általam feltételezett olvasót) önvizsgálatra kell hogy késztesse. Megtettek-e mindent a maguk sajátos eszközeivel, hogy a „kultúráról, haladásról és a fajról” más kontextusban, más szövegkörnyezetben olvashassunk, mint ahogy ez Bruck írásában szerepel. „Itt egy évszázada nem változott semmi. Ma is ugyanúgy a betű, a vasút és a zsidó az ellenség, ahogy annak idején Ady írta. Azaz a kultúra, a haladás és a faj” – fogalmazza meg a súlyos állítást a szerző. Meglátását a legszemléletesebben támaszthatná alá a napjainkban is zajló kulturkampffal, a 2011 óta érvényesülő oktatáspolitikával (aminek az eredménye a funkcionális analfabetizmus újratermelődése), a sorosozással, a cigányozással.

Olvasva Bruck dolgozatát szükségesnek tartom megjegyezni, valóban mintha megállt volna az idő! Ismét nagyok a társadalmi-jövedelmi, anyagi, nemek közötti és területi egyenlőtlenségek. Ismét működik egy perverznek mondott újraelosztási rendszer. Ismét vannak kriminalizált társadalmi csoportok. Ismét felcserélődni látszanak a szerepek az egyes egyházak és az állami intézmények között. Az urizálás a hatalmon lévők és a hatalom tüzén (az adófizetők pénzén) pecsenyéjüket sütögető oligarchák és újgazdagok védjegyévé vált.

A népesség több mint negyede pedig olyan lakásokban él, amelyek falai és a padlózata nedves, a nyílás­zárói elkorhadnak, a plafon beázik, nincs folyóvíz, fűtési lehetőség a főzésre is alkalmas tűzhely. Olyan lakásokban élnek, amelyek esőben és télen megközelíthetetlenek. Még mindig olyan lakásokban is élnek (a legutóbbi népszámlálás adatai szerint megközelítően 30 százalék körül), ahol a falak vályogból készültek. Európában azon országok közé tartozunk, ahol a legmagasabb a légszennyezettség. A hét magyar régióból négy az Európai Unió 20 legszegényebb régiója közé tartozik.

Európában itt a legboldogtalanabbak az emberek. Ugye nem kell rákérdezni, mert a választ tudjuk, hogy miért. Diósi Ágnes a Cigányút című kötet ismertetőjében írja: „Abban, ahogy egy társadalom a súlyos problémáit kezeli, megmutatkozik szellemi, erkölcsi színvonala.” A Bruck által feltett kérdést azonban meg kell ismételni. „Hogy lehetséges ennyire semmit sem akarni? Ennyire nem változni?” Van valami mégis, amikor nem csukjuk be a szemünk, nem fogjuk be a fülünk, megállunk egy perce, és adakozunk. Egyszer az évben biztos – ha nem is a társadalom többsége, ha nem is a pénzüket svájci bankban tartók –, de szolidárisak vagyunk az elesetekkel szemben.

Ha a mindennapok kultúráját vizsgáljuk, akkor még Brucknál is elszomorítóbb diagnózis állítható fel. Az utcán, a közintézményekben, az ország házában terjed a bunkóság vírusa. A verbális és a fizikai agresszió már nem csak a felnőttek, de a gyerekek körében is mindennapos gyakorlat. Már nem csak a szórakozóhelyeken vannak „még ölni is képes biztonsági őrök, időnként az országos választási irodánál és a közszolgálati televízió épületében is. Közöny, befelé fordulás és félelem.” A félelem megöli a lelket – ahogy Rainer Werner Fassbinder írja. Talán ez az egyik legfőbb oka a mai közéletből való kivonulásnak. Talán ezért nincsenek „kormányt bénító országos sztrájkok”. Nincs kizárva, hogy az írás megjelenéséig már lesznek, mert, ahogy Moldova fogalmazta az ATV Egyenes beszéd című műsorában (nem pontosan idézem): hajnal előtt van a sötétség, azután jön a világosság, azaz kijózanodás.