KÍSÉRTET JÁRJA BE

PÁRATLAN OLDAL - LXII. évfolyam, 51-52. szám, 2018. december 19.

Nixon kísértete. A 44 közül egyedüli amerikai elnöké, aki lemondani kényszerült. Csak így menekülhetett meg az alkotmányos elmozdítás elől, ami kizárta volna az utódja által neki adott – őt a börtöntől megvédő – elnöki kegyelmet. Az ugyanis alkotmányosan korlátlan, ám csak az eljárás megindításának képviselőházi megszavazásáig. A jogász Nixon ezt tudta, s felmérte, hogy rohamosan fogy esélye arra, hogy ezt és vele a róla ítéletet mondó szenátusi pert elkerülje. S mert ha valaki, ő tisztában volt bűneivel, meg persze ismerte a politikusokat is, sejthette, hogy pártja sem fogja a végsőkig védeni a védhetetlent. Végül tőlük kapta meg a selyemzsinórt.

Vajon Trump is tudja? Most láttam csak Oliver Stone Nixon-filmjét, s benne a címszerep zseniális alakítását An­thony Hopkinstól. Mivel volt szerencsém washingtoni tudósítóként – ráadásul a mindent megírni engedő Magyar Nemzettől – követni az elnökbuktató Watergate-botrányt, nekem nemcsak az igazi Nixon elevenedett meg, a váltogatva kenetes és cinikus szavai­val, váratlan vigyorgásaival, hanem láttam őt kísértetként is Trump Fehér Házában. Ki ugyan messze nem olyan képességű, mint volt – nagy világpolitikai tetteket végrehajtó – elődje, de az önsajnálat és bűnbakkeresés terén versenyben van. Hogy a saját helyzete felmérésében is, azt kétlem, hiszen e vezértípusnak ismérve az öncsalás, amit Hopkins oly pompásan érzékeltet.

A különbség nem annyira köztük, tudatos jogsértéseik és azok gátlástalan letagadása között van, hanem a Watergate és a Trumpgate körülményeiben. Nixon a hatalomban tette túl magát a törvényeken, Trump arra törekedve. De mindkettő a végsőkig próbál dacolni a bűnüldözőkkel, kiknek meg van kötve a keze, mert az elnök ellen vádat csak a képviselőház emelhet. Komikus déjà vu: a Nixon és emberei után nyomozó ügyész az utóbbiak elleni vádiratban „meg nem vádolt társtettest” említve utalt egyértelműen az elnökre, most Mueller az „egyén-1” eufémizmussal Trumpra. Ha a beosztott alaposan gyanúsítható, az őt utasító főnöke is nyilván. Miközben híveik egyaránt bocsánatos bűnnek tartják (paragrafusokba ütköző) vétkeiket, s lévén pártjuk szavazói törzstábora, politikusaik is próbálnak, amíg lehet, félrenézni. Nixonnak rosszabb volt, mert akkor az ellenzéki demokratáké volt a többség mindkét házban, míg Trump saját pártjáé eddig ugyancsak mindkettőben. De csak január elejéig, mert akkor a képviselőházat most megkaparintó demokraták kerülnek a – tanúk, akták beidézési jogával bíró – bizottságok élére, s ők már­is emlegetik az impeachment, az alkotmányos elmozdítás lehetőségét. Vagyis most kezdődik a tánc.

Trump Nixonnal szembeni szellemi hátrányát bőven ellensúlyozzák helyzeti előnyei. Az még nem a tények szemérmetlen semmibevételének kora volt, ahogyan nem létezett a – táborát mögötte összetartó – ténytagadó tévéhálózat, közösségi média sem. Viszont Nixont segítette, hogy akkor az impeachment szó is tabu volt (egy bátor publicista merte elsőként megemlíteni), emlékezve az első, még 1865-ös próbálkozás kínos kudarcára. De lévén a Clinton elleni alkotmányos vádemelés is tabutörő, immár korántsem elképzelhetetlen. Ám ahogy két évtizede, továbbra is az a szenátus elmarasztaló kétharmados többsége a pártos polarizáltság világában. Mégis: ilyentájt, 1973 karácsonyán hihetetlennek tűnt az elnök nyolc hónappal későbbi lemondása is. Nixont végül csak „amortizálták” a sorra előkerülő terhelő tények. Vajon sikerül-e ez Trump és – fülét-szemét befogó – tábora esetében is? 

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 37. szám, 2020. szeptember 11.
LXIV. évfolyam, 32. szám, 2020. augusztus 7.
LXIV. évfolyam, 31. szám, 2020. július 31.
Élet és Irodalom 2020