Szakadékok szélein

Radnóti Sándor megírta, hogy véleménye szerint Mészöly Miklós nem volt igazán okos ember, hiú volt, és hogy miért nem lett világhírű (Tárcatár, ÉS, 2018/46., november 16.). Csomay Zsófia Radnóti minősítését szomorúnak tartja (Nem apadó forrás, ÉS, 2018/49., december 7.). Pedig ez se nem szomorú, se nem baj. Radnóti megírhatta volna mindezt sokakról akár a legjobbak közül is. Legalább azt is tisztábban láthatjuk, ki milyen körkörösen, és arról is megtudunk sokat, aki ezt megírta. Még fontosabb, hogy jobban sejthető, hol is húzódtak – és húzódnak – a törésvonalak. Nem csak a múltat, a jelent is jó bevallani. Nem az a csoda, hogy nem mindenkit tudunk a magunkénak érezni, hanem az ellenkezője: hogy egyáltalán vannak, akiket tudunk.

Mészölyt és Polcz Alaine-t 1959-ben Vajda Júlia kiállításán ismertem meg. Komoly Péter és Körtvélyes Géza vittek magukkal, akik az internálótábor után atyai barátaim lettek. Mészölyék a lakásukat adták a kiállításhoz, amely nem volt hivatalos. Aki megélte azt az időt, tudta, hogy ehhez mi kellett a részükről. Mégis, olyan felhőtlen derű áradt akkor a lényükből, melyet soha nem felejtek. Azok közé tartoztam, akiknek nemcsak az akkori rendszer, hanem főleg az alapjául szolgáló világnézet volt maga a kirekesztő megalázás. Huszonhárom évesen tudtam, ki volt Lukács György, és anélkül, hogy kétségbe vontam volna szellemének színvonalát, borzadtam tőle és alapvető gondolataitól. Mert az lehet, hogy ő, és akkor talán már többen is, akik egyetértettek a társadalmi megváltás antikapitalista és polgáridemokrácia-ellenes eszméjével, a körülöttük megvalósult világról kezdték úgy hinni, hogy konkrétan azért nem ilyen lovat akarnak, de ennyi nekem nem volt elég. Számomra eleve az akkori Egyesült Államok és például Nyugat-Németország jelentette a szabad világot. És azt is eléggé jól tudhattam, hogy sok antiszemita nem azt akarta, hogy a zsidókat elgázosítsák. A politikai hitnek ez az egyébként mélyen emberi nyomora akkor is, ma is érvényes fenyegetés, még ha a különféle ilyen hitek indíttatásai teljesen ellentétesek is. A „Jó” mindegyiknek célja volt.

Akkor, a forradalom után nagyon sokat jelentett, hogy egyáltalán van eleven ember, aki ettől az öntévesztő nyomorúságtól ment maradt. Ezért Mészöly megismerése nekem a biztos fogódzóm volt. Nem utolsósorban abban, hogy Miklós írásaiban is a saját mércéit követte. Egy pillanatra sem került közel semmiféle társadalommegváltó politikai nézethez. Művei elég pontosan kifejezték azt a világot, melyben tisztességesnek maradni úgy is lehet, hogy az ember egyenlő távolságot tart illúzióktól és kiábrándulásoktól. Ilyen értelemben személyét is és műveit is az önmérséklet jellemezte, melyet Hermann István és Radnóti Sándor viszont hiányol.

Hogy valaki milyen hülyeségeket is mondott élete során, azt többnyire csak az esendő emlékezet őrizte meg, a forráskritika ezt tudja hova tenni. Ilyen emlékekkel lehúzni valakit olcsó megoldás. Radnóti nem említette, de Mészöly például azt hitte – akkor, a pártállam idején –, hogy talán lehet Csoórival és körével együtt a fennálló rendszerrel szemben valamit kezdeni. Ezért nem állta meg, hogy velük is találkozzék, ami tény. Bátortalanul, de egyetértettem már akkor is Nádas Péterrel, aki ezt Mészöly gyengeségének tudta be. De a Nappali Hold gyalázatos szövegét az elsők között utasította el 1990‑ben. Nem elméleti ember volt.

A Radnóti által felemlített Che Gue­vara-előadásról csak annyit, hogy mindenki utánanézhet a szövegének A negyedik út című esszékötetében. Benne az önkényes, veszélyesen példamutató lényt tartotta figyelemre méltónak, aki nem vállalta a politikai megvalósulás kiábrándító erkölcstelenségét. Viszont képviselte „a saját halál értelmességéről való meggyőződést”. Ez kétségtelenül nem ugyanaz, amiért az 1968-ban még a „Ho-Ho-Ho Si Minh”-t skandálók, 1975-re már az enyhülésben, vele a pártállami rendszerek emberarcúbb változatának kialakulásában reménykedők képviseltek. Radnóti feltevésével ellentétben kifejezetten jó lett volna tudni, utóbbiak – Grasstól Sontagig – mit is gondoltak Mészöly szövegéről, például arról, hogy „szeretnénk tapasztalni, hogy a helsinki paktum [...] nem csupán a halogatás manipuláló eszköze.” Meg arról, hogy „ha ugrunk – azaz, ha muszáj ugranunk – alattunk nincs háló. Viszont ugrás nélkül valószínűleg az identitásunk is rég elveszett volna.”

Szerettem őt, nem csak a műveiért, melyek szemben állnak mindenféle terjengősséggel és kordivattal, és éppen ezért epigonjává válni se lehet igazán. Azért is, mert még szép is volt, ami nem akármi. És az is irigylésre méltó volt benne, hogy becsületesnek is érezhettem a politikai megváltásvágyak és ‑szándékok meg a hatalomvágyak világában. Az ellenkezője volt annak, amit Vas István fejezett ki, Illyést méltatva 1981-ben (és amelybe „sokan rohadnak bele húsz és harminc között” ma is): „...a becsületnél vannak nagyobb, komolyabb, fontosabb dolgok is az életben meg a halálban.”