Fehér füst

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 49. szám, 2018. december 7.

Magánlevél helyett nyílt levelet akkor ír az ember, ha nyomatékosan akarja jelezni a címzettnek, hogy választ kíván kapni, vagy még erősebbé kívánja tenni mondanivalója közlésének azt a szándékolt hatását, hogy ezt az üzenetet a címzett nem tenné ki az ablakba. Abban azonban nincsen különbség a két műfaj között, hogy a reakció a címzettől váratik. Éveken át láttam a szomszédos csendes utca úttestének teljes szélességét igénybe vevő nyílt levelet – egy szívbe beleírva –, aminek szövege kb. ez volt: „Szeretlek, Juli”. (Plusz aláírás.) De kommentálni csak magamban kommentáltam, együttérzéssel és sok mosollyal.

Sajnálom, hogy mosoly helyett homlokráncolást okozott Takács Gézának (A pontatlan pontokról, ÉS, 2018/47., nov. 23.) a Cseh Köztársaság Parlamentje Képviselőházának elnökéhez, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács elnökéhez intézett, az „ezt nem teszik ki az ablakba” kategóriába tartozó nyílt levelünk (Az európai testvériség nevében, ÉS, 2018/43., okt. 26.), ami egyidejűleg szlovákul is napvilágot látott, és amit a címzetteknek közvetlenül is megküldtem egy nappal korábban. A nyílt levelet is én fogalmaztam, ekképp Takács Géza haragos kommentárját magamra vonatkoztatom. Egy apró megszorítással:

Az „individuum” mint főnév eredetileg a római filozófusok fordítási megoldása volt a görög kollégák „atom” fogalmára (ez utóbbi a „tovább nem szeletelhető” melléknév semleges nemű alakja, míg a latin változat a „tovább nem osztható”‑é). A szónak a ma használatos „egyes, a többitől elkülönített dolog/ember” jelentése – amire később a magyar nyelvújítás az „egyed” (1795), illetve az „egyén” (1833) szavakat alkotta – a középkori latinban alakult ki. A különösen az újkor óta nagy becsben tartott, minden társas/társadalmi történés alapjaként vagy hordozójaként tekintett individuum, magánszemély az ókorban még nagyon is alacsony becsben állt: a görög megnevezés a politikai vagy katonai funkció nélküli emberi egyedre az „idiótész” volt (ebből lett az „idióta”, mint a „poiétész”-ből a „poéta”); az alapjául szolgáló „idiosz” melléknév ezt jelenti: elkülönült, saját, magán-, egyedi, nem városi/katonai közfunkciót betöltő, szakképzetlen, hozzá nem értő.

Mint tudjuk, 1274 óta individuális javaslat alapján születik meg a döntés a pápaválasztó konklávéban. Az idők során sok minden változott – ma már például nem falazzák be a választásra jogosult bíborosokat –, de a lényeg nem: a kéményből felszálló fehér füst azt jelzi, hogy a javaslat (mindegy, hogy az első vagy a sokadik) nem esetleges egyéni ötlet volt, hanem olyan, ami a közösség érzületét elővételezte. Ezért nem is jegyzik föl, hogy kinek a javaslata volt.

Én most utólag nem tudom megítélni, mennyire helytállóak Takács Gábor feltételezései a nyílt levél aláíróinak „értékrendjét” vagy az aktuálisan regnáló Orbán-kormány magatartásával kapcsolatban „politikai és morális kritikát megfogalmazó nyugat-európai eredetű dokumentum”-ok esetében „igazoló állásfoglalás” kiadása iránti kötelességérzetét illetően.

Idiótaként csak azt tudom elmondani, hogy én magam mire gondoltam, amikor megfogalmaztam azt a mellékes és ezért zárójelbe tett tagmondatot, ami bántotta Takács Gábor finom szemcsézettségűre beállított gondolatszűrőjét (és láthatólag oly mértékben, hogy a nyílt levél más, sokkal darabosabb téziseit semmilyen értékjellel nem kommentálta).

Bűnös – a tények saját kénye-kedve szerint szelektáló kezelésében, az értelmezések elferdítésében, az elemzés nagyvonalúságában, a részletek feletti átsiklásban (és politikai célok általi motiváltságban) elmarasztalt – szövegemet Takács Gábor ekképp idézi: „...[A] (néhány ponton téves) Sargentini-jelentés...”

Nos, én a „slendriánság”-nak, továbbá „felkészületlen”-ségnek minősített zárójellel azt igyekeztem kifejezni, hogy szerintem nem érdekes, miben nem helytálló a Sargentini-jelentés. Ami fontos, az a szándéka: az, hogy okadatoltan figyelmeztetni akarja Magyarország kormányát arra, hogy olyan magatartást folytat, amivel sérti – szisztematikusan sérti – az EU értékeit, és észhez kellene térnie, hiszen ez a részvételével működő klub.

Mint tudjuk, a kormány ezt a figyelmeztetést nem fogadta meg – sem az EP-szakbizottságok tárgyalásai során, sem a plénum szeptember 12-i határozatát követően –, hanem politikai célú támadásnak minősítette az erkölcsi-jogi megállapításokat. (És belekötött a tévedésekbe meg a – vélelmezett – eljárási hibákba. Bocsi az újabb zárójeles észrevételért!)

A nyílt levél azonban nem arról szól, hogy miként rohan Magyarország a vesztébe – egyáltalán nem foglalkozik a szöveg az Orbán-kormánnyal és az országban általa üzemeltetett viszonyokkal. Az egyetlen témája az, hogy cseh és szlovák politikai élet meghatározó tényezői kiállnak Orbán EU-ellenes magatartása mellett, egyebek között azzal, hogy politikai elítélést fogalmaznak meg a Sargentini-jelentéssel szemben. Mindezt a jelentés számos vetületének csupán egyikében, a jogállamiság dimenziójában kéri számon a szöveg. Az állítás az, hogy ahogy harminckilenc éve, a Charta’77 vezetőinek elítélése idején, a térségünkben ma hatalmon lévő kormányok is politikai céloknak rendelik alá a jogot; és ma is Moszkva érdekeinek hasznos magatartást folytatnak Európa nyugati felével szemben.

Hogy ez miért történik így (a nemzeti önazonosságát jelentős mértékben oroszellenességben megfogalmazó Lengyelországban is), az nem tárgya sem a nyílt levélnek, sem ennek az írásnak. De a történések jelentése megfogalmazható: az 1989–90-es rendszerváltásokkal a közép-európai régió megkapta azt a lehetőséget, hogy a Szűcs Jenő által tárgyalt történeti régiók közötti évszázados sodródása új, régóta kívánt állomásaként a nyugati régióhoz csatlakozhasson, kitörve a keleti régió vonzásából (valamint megkülönböztetve magát a délkelet-európai – balkáni – régiótól is). E lehetőség bibói szakkifejezéssel értett „elpuskázásán” a rendszerváltás másnapjától kezdve szorgalmasan fáradozott az ország – lásd erről Gyurgyák János előadását a 168 Óra által szervezett konferencián (közölve az újság honlapján: Szűcs Jenő Európa-képe, 168 Óra, 2018. nov. 1.) –, de nemcsak Magyarország, hanem valójában a régió teljes egésze.

A mindebből semmit sem érteni akaró Andrej Babiš cseh miniszterelnök Párizsban, a november 11-i (Orbán Viktor és függelékei által mellőzött) első világháborús centenáriumi megemlékezés előtti napon felajánlotta a „Nyugat- és Közép-Európa történelmi kapcsolatát legmélyebben elemző Milan Kunderának és feleségének, hogy „segít visszaszerezni” cseh állampolgárságukat, amitől államuk a nyílt levelünk által felemlegetett 1979-es évben fosztotta meg őket.

Milan Kundera csak az 1989-es rendszerváltás után látogathatott el újra szülőhazájába. Kevés számú látogatása azonban mindig inkognitóban történt, és soha semmiféle nyilvános rendezvényen nem jelent meg.

Ő tudja, miért.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 46. szám, 2018. november 16.
LXII. évfolyam, 15. szám, 2018. április 13.
LXII. évfolyam, 14. szám, 2018. április 6.
Élet és Irodalom 2018