A pontatlan pontokról

„...[A] (néhány ponton téves) Sargentini-jelentés...”  Így írják kiváló írástudók nyílt levelükben (Az európai testvériség nevében, ÉS, 2018/43., okt. 26.), s elhiszem nekik, hogy a jelentésben vannak tévedések. Nekem is az volt a benyomásom, Sargentini EU-s parlamenti képviselő nagyjából ugyanazon típusú felületességgel írta meg jelentését magyarügyben, mint ahogy ezt megszokhattuk már keletről értekező nyugati jelentésíróktól, akik nem bírják komolyan venni a feladatukat, akár azért, mert nem voltak alkalmasak rá, akár azért, mert szűkösek voltak a lehetőségeik, akár azért, mert megrendelésre dolgoztak. Megelégedtek a szóbeszéddel, még gyakrabban felületes benyomásokkal vagy éppen önmarcangoló honfitársaink fájdalmas vallomásaival. Vagyis hát nem meglepő, hogy Sargentini képviselő Európa nevében, képviseletében eléggé leszerepelt. (Könnyeit a parlamenti szavazás után akár annak is tulajdoníthatnánk, hogy joggal szorongott, hozzá nem értése lelepleződhet. Csak hát szerencséje volt, az EU parlamenti képviselőinek, legalábbis a látszatok szerint, eszük ágában sem volt elolvasni a jelentést, még kevésbé annak részleteit, konkrétumait megtárgyalni, megvitatni.)

Nem hiszem, hogy a Sargentini-jelentés ügyében meggyőzhetné bárki a nyílt levél aláíróit, hogy tévedtek, amikor a jelentést igazoltnak látják. Következésképpen tévedtek akkor is, amikor az EP-nek a jelentés alapján hozott határozatát elutasító, illetve elutasítani készülő cseh és szlovák parlamentet nyílt levelükben népük jelenének, jövőjének elárulásával (!?) vádolják. Nem fogják belátni a tévedésüket, már csak azért sem, hiszen saját értékrendjük szerint nem is tévedtek. A magyar kormány illiberális, antidemokratikus és korrupt. Tehát támadni, elítélni, szembefordulni vele lelkiismereti kötelesség.

Állásfoglalásuknak a kiemelt tétel a gyenge pontja. Nem illik oda. Ha ugyanis a jelentésben vannak tévedések, nem is egy, és olyan súlyúak, hogy azt be kell ismerni egy efféle nyílt levélben, hogy az hiteles legyen és elfogulatlannak látszódjék, akkor ezek a szeplők sajnos az egész jelentés hitelességét kétségessé teszik. Hogyan lehet olyan jelentést elfogadni, amelyik csak nagyjából helytálló? Az efféle slendriánság magában is megengedhetetlen, még „tyúkperben” is, de még inkább megengedhetetlen „főbenjáró” („euró­pai testvériség”) ügyben. 

Ha a jelenlegi magyar kormányt az aláírók (egyebek közt) azért nem szívelik, mert saját kénye-kedvére szelektálja a tényeket, elferdíti az értelmezéseket, nagyvonalú az elemzésben, átsiklik a részletek fölött, s mindezt persze a mind korlátlanabb hatalomgyakorlása érdekében teszi, nem szerencsés, ha megengedik maguknak (vagy jóváhagyják másoknál) a hasonló ügykezelést. Ez esetben ugyanis azok az alapelvek, mármint a demokrácia, az emberi jogok európai elvei, amelyekre hivatkoznak, amelyeket védenének, csak ürügynek tűnnek. Vagyis kompromittálódnak.

Egy bűnös legjobb szövetségese a felkészületlen ügyész.

Sajnos az sem új, hogy kiváló honfitársaink egy ilyen politikai és morális kritikát megfogalmazó nyugat-európai eredetű dokumentum esetében kötelességüknek érzik az igazoló állásfoglalást, mégpedig európaiságuk bizonyítékaként, vagyis azzal a tudattal, hogy a dokumentum igazolása egyúttal a nemzet becsületének védelme is. És az értékvédelem emelkedett szempontjai megengedhetővé teszik a dokumentum gyarlóságai fölötti szemhunyást. 2001. március 9-én a zámolyi romák francia befogadását köszönték meg jeles értelmiségiek a francia elnöknek. Pedig a romák menekülése „színház” volt, ahogy a francia befogadás is, kiválóságaink azonban azt hitték, akkor értelmezik helyesen a darabot, ha valóságnak veszik.

Mindez mit sem von le a Charta ’77 ügyében egykor tanúsított bátor kiállásuk értékéből. Még akkor sem, ha (alighanem tévesen) ugyanazon történetben lévőnek vélik magukat.