KUKÁZÓK

PÁRATLAN OLDAL - LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.

Halottak napja ürügyén szülővárosomban járva feltűnt, bő egy óra alatt három kukázót is láttam. Egyik sem roma. Gyerekkoromban a guberálás cigány monopólium volt, melyet senki és semmi sem fenyegetett. A szóbeszéd szerint kenyeret gyűjtöttek – a mainál olcsóbb és gyengébb minőségű kenyérből sok végezte a szemetesben –, amivel, ingyen táphoz jutva, a sertést etették. Egy alkalommal még a volt olimpiai bronzérmes ökölvívót is látta édesapám kukában turkálni. Nem rasszista indulatból említem a roma vonatkozást, ellenkezőleg. Amiként a kukás­autót kísérő szemetesek hivatalából is kiszorultak a romák a rendszerváltás pillanatában, a kukázást illetően is, ha nem is ellehetetlenültek, versenytársakra találtak a lecsúszó „fehérekben”. Miközben egyre többen szorulnak rá, egyre több kuka válik hozzáférhetetlenné. Zárt kamrában helyezik el vagy lelakatolják, esetleg városi rendelet tiltja meg a kukázást, eleget téve a legszegényebbek gyötrésén élvezkedő korszellemnek. Általában az a magyarázat, ne kerüljön a földre szemét. Jómagam százszor és ezerszer láttam szemetes tartályban guberálókat – soha egy csikk nem került a földre. Számtalanszor rendre utasított, megfélemlített emberek ezek! Igaz, pár hete az utcánkban egy barom állat tényleg földre szórja a szemetet, mit sem tudva arról, hogy ez nemcsak ízléstelen városcsúfítás, de ezer becsületes kukázó sorstárs renoméját rontja.

Csak azt nem értem, miért nem tesz semmit amúgy legendásan szegényellenes kormányunk. Persze, igaz, épp a hajléktalanok vegzálásával van elfoglalva. A keserű helyzet keserű humort juttat eszembe. „Előbb a kötelesség, aztán az élvezet, mondta III. Richárd, miután megölte a királyt, és mielőtt megfojtotta a királyfiakat.” (Charles Dickens)

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 47. szám, 2018. november 23.
LXII. évfolyam, 44. szám, 2018. október 31.
LXII. évfolyam, 37. szám, 2018. szeptember 14.
Élet és Irodalom 2018