Nagy Imre akkor és utána

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.

Nagy Imre nem buzdított a szovjet hadsereg elleni harcra, híres beszéde nem tartalmaz fegyverbe hívást, civilek utcára szólítását. Akiket Eörsi László megidéz (Nagy Imre megítélése, 1956–57, ÉS, 2018/41., okt. 12.), rosszul tudták, megtévesztették őket, vagy csak ezzel kívánták indokolni cselekedeteiket. Az sem kizárt, hogy vallatóik adták szájukba a valótlanságot, hogy ezzel is súlyosbítsák a Nagy Imre elleni vádakat. Mindazonáltal én nem vonnék le következtetéseket az utcai harcokban részt vett néhány ezer, többnyire alacsony iskolázottságú, kiskorú vagy éppen börtönből szabadult ember véleményéből, mert ahhoz túl kevesen voltak, hogy a magyar népet reprezentálhassák. Nem tudni, vidéken a valamikori moszkovita begyűjtési miniszterről miként változott a kép, amikor a termelőszövetkezeteket feloszlatta, majd nézeteit ismét revideálta, de az biztos, hogy a széles körben hallgatott és iránymutató Szabad Európa Rádió nem rehabilitálta Nagy Imrét, és inkább a felkelők elleni statárium elrendelését hangsúlyozta. Nem változtattak ezen a képen a miniszterelnök forradalmi intézkedései sem, igaz, ezek a rövid idő és média hiányában nem tudtak „átmenni” a köztudatba, így nem válhatott Nagy Imre mindenki – főleg az antikommunisták – számára a forradalom miniszterelnökévé. Ezért nem váltott ki nagyobb ellenállást elhurcolása, majd kivégzése, s a későbbi évek illegális megemlékezései sem személye körül, hanem inkább október 23-ra szerveződtek. Nagy Imre kormányát csak a baloldali ellenzék és a munkástanácsok favorizálták, az antikommunisták csupán annyiban, hogy 1956 novemberét követően ez volt az egyetlen legális intézmény, amelynek megdöntésével a szovjeteket nemzetközi fórumokon vádolni lehetett. Természetesen a forradalom néhány napja alatt konszenzus nem jöhetett létre a vezető személyéről, de Nagy Imre megítélése az emigráns sajtóban még évtizedekig vitákat váltott ki a teljesen különböző ideológiájú menekültek között. A „forradalom miniszterelnökének” előtérbe állítására érdekes módon hivatalosan először az MSZMP tett kísérletet azzal, hogy míg a forradalom kitörésének és leverésének  napját nem engedte ünnepelni, Nagy Imre újratemetésére  megmozdulást engedélyezett. Igaz, rengeteg beszervezett ügynökének kiadta, hogy a tömegben azt hangsúlyozzák, a forradalom miniszterelnöke egykor kommunista volt, tehát kommunisták is lehetnek nemzeti érzelműek mint az akkor regnáló kormány tagjai, tehát nem kell a temetés után nekik menni. A mesterséges Nagy Imre-kultusz tovább tartott, a róla elnevezett intézetet kistafírozták – miközben pere és snagovi emlékiratai nem kaptak nyilvánosságot. Változást a Fidesz-kormányzat hozott, amelynek elnöke már 1989-es híres beszédében tisztelettel adózott az újratemetett emberi nagysága előtt, de elhatárolódott tőle mint kommunistától. A gond az, hogy Nagy Imre „leváltása” után nem tettek a helyére senkit, valószínűleg azért, mert nem is lehet.

Élet és Irodalom 2018