Négy fal között

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 44. szám, 2018. október 31.

Másodszor hangzott el Szakály Sándor történésztől, hogy a zsidótörvények nem jogfosztóak voltak, csupán jogkorlátozóak. Először 2016-ban mondta, a numerus claususra, most a Horthy-emléknapon hallhattuk, a törvények összességére nézve. (Előzmény az ÉS-ben: Karsai László: Szakály, Hor­thy és a korlátozott történelmi igazság, 2018/36., szept. 7.) Szakály mondata nemcsak hamis, de abszurditást is jelez. Itt a történész úgy tesz, mintha normális eljárás lenne, hogy figyelmen kívül hagyja témája leghitelesebb forrásait – esetünkben a zsidótörvények alkotóinak szövegeit –, csak mert azok meghatározása ellentétes az ideológiájával. Az alkotók ugyanis határozottan, sőt, büszkén nevezték jogfosztónak a művüket. „Természetesen áll az, hogy igen, ez a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztás az egyedekre nézve. Ez világos. De jogfosztás az egyedekkel szemben a nemzet magasabb érdekéből” – hangsúlyozta az 1939. április 15-i parlamenti ülés megnyitójaként Teleki Pál. Aki a következőkben pedig meg is indokolta, miért szükséges a jogfosztó módszert alkalmazni: „Kivételes idők, amilyen a mai is, kivételes intézkedéseket kívánnak, és az ilyen kivételes intézkedések során rengeteg sok jogfosztás történt.” (Gróf Teleki Pál országgyűlési beszédei, Stúdium Kiadó, Budapest, 1942., II. kötet,119–130. l.)

Ugyanígy a jogfosztás kifejezést használta a törvény beterjesztője, vitéz Balogh Gábor ügyvéd is. A Nemzeti Egység Pártjának képviselője elismerte, hogy a zsidóságra vonatkozó rendelkezések „a jogegyenlőség és a szellemi szabadság mindnyájunk által tisztelt hatalmas jogelveit”, tehát a modern jog fundamentumát érintik, de azzal érvelt, hogy azért nem beszélhetünk jogsérelemről, mert a jogegyenlőséget nem jó formalitások alapján fenntartani. És ha ezt elkerüljük, akkor már semmi gond nincs azzal, hogy a zsidóságot mint „nemzetidegen testet” az integrálhatatlansága és a veleszületett ellenségessége okán kivonjuk a másokra érvényes, az univerzális szabadságjogokat is magukban foglaló törvények alól. Vagyis meg lehet fosztani egy társadalmi csoportot a legalapvetőbb szabadságjogaitól, konkrétan a személyes szabadságnak, a mozgás- és a tartózkodási szabadságnak, a lakóhely szabad megválasztásának, az ipari és kereskedelmi tevékenység folytatásának, illetve az életpálya szabad megválasztásának jogától, és a jogot magát is meg lehet fosztani univerzalitásától.

Természetesen a törvény ellenzői is jogfosztásról beszéltek. A parlamenti vita éppen akörül forgott, hogy a törvényjavaslat a jog univerzalitását célozta meg, ami az addigi magyar jogfejlődés gyökeres megtagadását jelentette. Gratz Gusztáv Adolf, Rassay Károly, gróf Széchenyi György, gróf Apponyi György, Láng Lajos, Vázsonyi János, Kéthly Anna és Peyer Károly, illetve a parlamenten kívül megszólaló Polner Ödön és Csekey István jogtudósok szintén azzal érveltek, hogy a fajelméletet bevezetése és a jobbágyokéhoz hasonló rendi jogállás visszaállítása még több is egyszerű jogfosztásnál: jogi és politikai képtelenség. És mintha az idegenrendészeti témához különösen vonzódó Szakálynak személyesen is üzentek volna, ezt mondták a politikusok végtelen cinizmusáról: „Elfogadhatatlan, hogy a törvény megalkotói úgy helyezték hatályon kívül a jogegyenlőség elvét, mintha egy egyszerű, különös megfontolást nem igénylő közigazgatási ügyről szóló törvényt hoztak volna.” (A vita részletes leírását lásd Lehotay Veronika Szabadságjog-megvonó intézkedések a Horthy-korszakban, különös tekintettel a zsidótörvényekre c. PhD-tanulmányában, az interneten.)

De hogy a civil világ se maradjon ki: idézni lehet ez ügyben a korabeli, máig nagy tekintélyű írók és művészek tiltakozását is, amelyben ugyanígy jogfosztónak nevezték a törvényeket. „A magyar társadalomhoz és a törvényhozás tagjaihoz” címzett tiltakozás ötvenkilenc aláírója számára egyértelmű volt, hogy a törvények radikális fordulatot hoznak, és ez az addig érvényesülő polgári jogok teljes szétzúzását jelenti. Az elsőként Móricz által aláírt szövegben mindenütt egyértelműen a jogfosztás szót használják. Akkor is, amikor azt említik, hogy a kormány a zsidótörvények indoklásában csak alibiként hivatkozik a szociális kérdés megoldására, „mert a zsidóság jogfosztása erre nem megoldás”, vagy amikor azt, hogy a törvény épp a magyarság legértékesebb nemzeti hagyományait, a keresztény morált és a liberális jogegyenlőség elvét tiporja sárba.

Mivel nem feltételezhetjük, hogy a történész előtt ismeretlenek az említett forrásszövegek, másra nem gondolhatunk, mint hogy szándékosan iktatta ki ezeket a képből, illetve mondott mást ugyanarról a dologról, mint ők. Ami egyfelől arra utal, hogy még mindig eléggé szemérmes antiszemitizmus-fasizmus az övék: fontos számukra, hogy miközben a Horthy-kultusz visszaépítésén dolgoznak, a felvilágosultság és az európaiság látszatát is fenntartsák. Másfelől viszont ezeknek a mondatoknak ennél jóval több a rendeltetésük. „Önök nem a kaftános zsidót üldözik, hanem az asszimilált magyar értelmiséget” – fogalmazta meg ’39‑ben Láng Lajos a kormány célját. Ezt kis módosítással – „Önök nem a régi rend híveit üldözik, hanem a teljes felvilágosult magyar értelmiséget”– ma is elmondhatná. Ahogyan az akkori ürügypolitika lényegét is pontosan leírta: az aránytalan jövedelem- és vagyonelosztást, a súlyos társadalmi problémákat a kormány „felekezeti gyógyszerrel” akarja orvosolni úgy, mintha a gazdasági törvényszerűségeknek lehetne „fajuk”, vallásuk és felekezetük. Szakály nem véletlenül ismételgetett, karakteres mondatai a rendies, agyonhierarchizált, szegény- és értelmiségellenes orbáni berendezkedés gondosan elhelyezett nyilai, amelyek azonban nem csak azért röpködhetnek szabadon, mert Szakály a hatalmat képviseli. Hanem azért is, mert hiába abszurditás, amit művel, még ma is úgy lehet jelen konferenciákon, történészi vitákon, mintha bármi is arra kötelezné az általa megtámadott értelmiséget, hogy ezekre őt egyenrangú partnerként, vitaképes érvek képviselőjeként hívja meg. Amivel nem történik más, mint hogy egy ellenhazugság keletkezik. Annak hazugsága, hogy toleranciát jelent vitaképtelen állításokkal, bizonyítható hazugságokkal vitatkozni.

Nem, ez egyáltalán nem a toleranciát jelenti, hanem csupán azt, hogy a megtámadott értelmiség feladta a szabad mérlegelés jogát, vagyis az eredendő liberalizmusát, szintén egy ostoba ideológia kedvéért. Az ő ideológiája ezúttal az, hogy az összefogás és a kollektív politikai elhatárolódás bűnös dolog, hiszen ezek egyrészt a kommunizmus szavai voltak, és ha mi átvesszük, azonnal le leszünk kommunistázva (megjegyzem, enélkül is), másrészt a kereszténység is a felettünk lévők feltétlen tiszteletét írja elő, márpedig a hatalom és annak képviselői mindig felettünk vannak, tehát feltétel nélkül tisztelnünk kell őket. Ezért az értelmiség nem képes elhatárolódni attól, ami pedig a legalapvetőbb szakmai normákat sérti. Így jön létre az a további abszurditás, hogy miközben az antiliberális jobboldal a liberalizmusa miatt támadja az értelmiséget, ugyanezen értelmiség mindent képvisel, csak éppen az általuk gyűlölt liberalizmust nem.

Az persze nagy kérdés, hogy ha az értelmiség sem, akkor egyáltalán kik képviselik itt a liberalizmust, de ne legyünk telhetetlenek. Elégedjünk meg azzal, hogy ha a négy fal között csináljuk, akkor emiatt nem fognak kilőni minket a magyarságból. 

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 45. szám, 2018. november 9.
LXII. évfolyam, 40. szám, 2018. október 5.
LXII. évfolyam, 36. szám, 2018. szeptember 7.
Élet és Irodalom 2018