„Még a csöndet is halljuk”

László Krasznahorkai: Seiobo est descendue sur Terre. For­dí­tot­ta: Joëlle Dufeuilly, Éditions Cam­bou­rakis, Paris, 2018, 410 oldal, 25 euró

A főszereplők a művészet árnyékvilágának alakjai: restaurátorok, múzeumi teremőrök, a létezés bizonytalanjai. A milói Vénusz játssza szerepét, miközben a legtöbbször az esztétikai elragadtatottságot kiváltó fordulópont egy kisebb festmény, egy Bellini-tanítvány munkája, egy japán kolostor mélyén megbúvó bálvány, sőt egy Andrej Rubljov ikonmásolat. A technika világa olykor a szép fölé kerekedik. Mint amikor egy „gyönge szemű” magyarnak tragikusan meghiúsul a vágya, hogy a halála előtt megpillanthassa az Akropoliszt, olyan erősen tűz a nap az athéni mészkőről visszaverődve (végül egy agresszív autós kerekei alatt leli halálát). De a leggyakrabban kegyelmi pillanatok bukkannak föl – épp olyan gyorsan és élénken, mint ahogyan a japán madár a csőrével megragadja a halat, olyan gyorsan, mintha meg sem mozdult volna; ez az egész utazás indító metaforája. Seiobo – egyben himnusz is a közönség fogékonyságához, amelyre nem számítottunk. (Nicolas Weil: A Seiobo járt odalent című művével a nagy magyar író himnuszt ír az esztétikai elragadtatottsághoz. Le Monde des Livres, 2018, május 9.)