Hogyan növünk fel?

Csodálkozva olvastam Grecsó Krisztián Influenszerek című cikkét (2018/40., okt. 6.).

A genZhez tartozom (a genZ-ek azok a gyerekek, akik a 2000-es években születtek, és százszázalékos biztonsággal mozognak a digitális média világában), és Grecsó Krisztián cikke mintha üres, uniformizált és egyértelműen kissé hibbant nemzedéknek állítana be minket, akiket a Hédinke nadrágviselete mozgat meg.

A mai mainstream teenage média befolyásának általánosítása azért problematikus, mert a mai média olyan dinamikus és többrétegű, hogy nem lehet egy nemzedék identitásfejlődésének mozgatórugóit kétféle megjelenési formájára, a vloggerekre és a you­tuberekre szűkíteni. Ezeken kívül rengetegen nézik az instragramot, a twittert, olvasnak blogokat, online fórumokat, és egyéb médiajelenléteket figyelnek, amik egészen széles skálán fogalmaznak meg személyes és ütős véleményeket. Hülyének nézik sokan a mémeket is, pedig sokszor rendkívül eredeti módon és villámgyorsan reagálnak politikai és társadalmi jelenségekre. 

Sokféle a vloggerek és youtuberek világa, olyan sokféle, hogy már csak ezért sem uniformizálhat bennünket. A mainstream az a kultúra, amelyben az individualitás nem mint értékes dolog jelenik meg, hanem olyan uniformizált közegben mozognak az emberek, amelyben az gyűjt több szociális pontot, aki ugyanúgy néz ki, ugyanúgy beszél és viselkedik, mint az influenszerek vagy a nagy többség. De hát melyik évszázadban volt ez másképpen? Miről szól a művészet? Azt hittem, arról, hogy minden korban volt egy-két, de nagyon ritka ember, akik mások voltak, és akiknek nagyon nehéz volt a sok mainstream influenszer Hédinke közül kitörni.  

Ehhez képest a mai kamaszok igenis keményen rajta vannak a létezés és gondolkozás árnyaltan különféle formáin. A vloggerek és a youtuberek közül vannak olyanok, akik a uniqueness­-szükkel, az egyediségükkel tűnnek ki. Sokuknak van nagyon érdekes szociális vagy raciális háttere, fura és különleges élete, másfajta nézetei. Nem Hédinke ötvenezres klikkjéről, hanem sok millió követőről beszélünk például az Európában is nagyon népszerű Lele Pons esetében, a yb Chanel 11-en. Ő valóban uniform csaj, nagyon szép, kicsikét föl van varrva itt-ott, nem dolgozik semmit a youtuberezésen túl, mert abból remekül megél. De például latina, azaz immigrációs hátterű, amit nagyon egyertelműen letesz a videóiban, mert ez szerves része a youtuberi identitásának, mint ahogy a politikai nézetei is és a feminizmusa – pedig tulajdonképpen nem csinál semmi mást, mint hogy eszméletlenül jól táncol. 

Szerintem Hédinke nem elég ahhoz, hogy karakterizáljunk egy nemzedéket. Ha Grecsó Krisztián azt állítaná, hogy a genZ-ben mindenki transgender, depressziós és olyan felszínes, hogy nem tud elolvasni egy bekezdést, akkor gyorsan belátható lenne, hogy általánosít, de ha azt mondja, hogy a genZ-ben mindenki ugyanolyan divat szerint akar öltözni, mert ezek a szegény gyerekek olyan magányosak és bizonytalanok, akkor végül is tényleg van egy divat, amit sokan követnek.

De mi úgy növünk fel, hogy minden médiamegjelenésből ki kell szűrnünk a reklámot és a felesleges információt, és az infókat automatikusan szelektálnunk és ellenőriznünk. Fogadjunk, ha egy genZ-nek adnak ötven website-ot tele reklámfelülettel és fake news-zal, ő ugyanannyi idő alatt több hiteles infót fog levenni ezekről, mint egy negyvenéves, és nagyobb valószínűséggel kiszúrja azt a hírt, aminek a forrása nem tuti. Ezért aztán szerintem ne mondjanak le rólunk, kedves ÉS-írók!

(16 éves [hűséges] olvasójuk)