A Józsefvárosi pályaudvar

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 40. szám, 2018. október 5.

Nagy hirtelen az EMIH-nek passzolta át az Orbán-kormány a Sorsok Háza néven stigmatizált projekt kezelését. Széles hullámokat vert az ügy, és ennek még messze nincs vége. Mindazonáltal a zsákutcába kormányzott és ott megfeneklett ügytől sikerült (?) egy huszárvágással megszabadulni a rezsimnek. Amiatt biztosan nem hullatnak könnyeket, hogy újabb éket vertek be a két zsidó vallási szervezet közé. Minden megosztás újabb támasz az uralmi struktúrában. A tények alapján írta le György Péter a kialakult helyzetet. (Törvénytől sújtva – út a Sorsok Házához, ÉS, 2018/37., szept. 14.) Egy téves megítélés azonban belekerült az írásba. Epizódszereplőnek nevezte a Józsefvárosi pályaudvart, pedig főszereplő volt, talán még inkább, mint a Duna-part. Innen indultak a deportáló vonatok Auschwitzba, a (kis) budapesti és a környéki (ma: nagybudapesti, beleértve Baracskát) „zsidó szállítmányok”, ahogyan egy illetékes MÁV-dokumentum írta. „Köves Gyurka” útja is innen indult el a megsemmisítőtáborok felé. Vitán felül áll, hogy Kertész Imre Sorstalanságának hosszú árnyékából keveredett elő a projekt teljesen félrevezető megnevezése. Sürgősen változtatni kell rajta. Raoul Wallenberg számtalanszor megfordult a Józsefvárosi pályaudvaron, és még az indulásra váró vagonokból is sikerült „svédeket” kimentenie. Szó szerint a halál torkából. Más kérdés, hogy a háború előrehaladása elvágta a Miskolc–Kassa–Auschwitz vasútvonalat, és hamarosan a Komáromon és Pozsonyon át vezető kerülő út is lehetetlenné vált. Az első magyar zsidó civilszervezet, az 1988 novemberében (éppen 30 éve) alakult Mazsike, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület működése első évében már fontosnak tartotta, hogy zarándoksétát szervezzen a Józsefvárosi pályaudvarhoz. A demonstráción részt vevő sok száz ember a SOTE Klinikai Tömb udvarából indult. Onnan, ahol az első Wallenberg-emlékmű másolata, a kígyóölő férfi szobra áll. Egy nappal a felavatás előtt döntötték le és tüntetették el az eredeti Wallenberg-emlékművet, valószínűleg szovjet parancsra. Ronda történet. A Mazsike emlékmenete végén néhány megmentett „svéd” beszélt. A Józsefvárosi pályaudvar rámpáján mondták el részletesen, hogyan működött a szelektálás és deportálás magyar mechanizmusa 1944-ben. A torkot szorító érzésre ma is emlékezem.

A szerző további cikkei

LIX. évfolyam, 6. szám, 2015. február 6.
LIX. évfolyam, 4. szám, 2015. január 23.
LVII. évfolyam, 19. szám, 2013. május 10.
Élet és Irodalom 2018