Rosszkedvünk nyara

VISSZHANG - LXII. évfolyam, 38. szám, 2018. szeptember 21.

A magyar társadalom sokat veszített azzal, hogy 2018-ban nem volt olyan politikai erő, amely képes lett volna felszámolni az orbáni autokratikus rendszert és ezzel egyidejűleg létrehozni egy demokratikus és igazságos Magyarországot. A rezsimnek maradtak mozgósítható tartalékai, és a széttagolt ellenzék nem találta meg a közös nevezőt. Azért, hogy ez így történt, a felelősség egy része az MSZP-re, politikusaira, véleményformáló értelmiségére hárul, ezért is megkerülhetetlen, hogy szembenézzünk saját hibáinkkal. (Cikkemben csak olyan állítást fogalmazok meg, amelyet korábban a választások előtt másokkal együtt az MSZP különböző fórumain képviseltem.) Nem mentesíthetők a felelősség alól Gyurcsány Ferenc (DK), az LMP, az Együtt, a Momentum vezetői és mindazok, akik részesei voltak annak (egyéni vagy csoportérdekeiket előtérbe helyezve, sokszor jó szándékkal, máskor feltűnési vágyból), hogy nem jöhetett létre a demokratikus ellenzék egységes fellépése és egy kormányzati alternatíva felmutatása. Abban bíztak, hogy az MSZP eltűnik, de nem törődtek azzal, hogy ezzel senki sem nyer, és a kormányváltás reménye  ködbe vész. Nem törődtek azzal sem, hogy mi lesz Magyarország sorsa a Fidesz újabb 2/3-os legitimációja után, s még utólag sem kívánnak szembenézni saját felelősségükkel.

Az MSZP érdeme, hogy készek voltunk a közös indulásra, ezért ajánlottuk fel a többi nem jobboldali ellenzéki pártnak a közös lista mandátumainak a felét és az egyéni körzetekben azt, hogy a legesélyesebb induljon. Igaz, a közös indulás követeléséről Botka László visszalépése után az MSZP vezetése és meghatározó politikusai lemondtak, és Gyurcsány Ferenc javaslatára a koordinált indulást választották – bár néhányan tiltakoztunk, és kértük, hogy tartsanak ki. Az egy-két helyen zajló utólagos egyezkedés az LMP-vel és az Együttel nem segített, hiszen az így versenyben maradó jelöltek sem váltak az ellenzék közös jelöltjévé. Így lett hiteltelen a 2018 februári-áprilisi zűrzavaros „ki lép kinek a javára vissza” kommunikációs harcban az MSZP és a többi nem jobboldali ellenzéki párt.

Tény, hogy a fővárosban és a nagyobb városokban erős volt a kormányváltó hangulat, és erős volt a baloldali, a liberális és a centrista ellenzék. Tény az is, hogy vidéken viszont egyáltalán nem volt kormányváltó hangulat, és erős volt a jobboldal (Fidesz és a Jobbik). Sokan a fővárosi ellenzékiek közül azt hitték, hogy az egész országban ugyanaz a közhangulat uralkodik, mint  Budapesten,  ezért úgy gondolták, hogy politikájuk és kommunikációjuk vidéken is hatékony. Tévedtek! S tévednek most is, ha akképp írják le a vidéki viszonyokat, hogy elmaradottak az ott élők, vagy úgy, hogy nem jutott el üzenetünk a választókhoz. Tévednek, mert a sikertelenség okai mélyebbek. Nem csak azért szavazott a vidék a Fideszre és a Jobbikra, mert a kormánymédia és a Hír TV átmosta az agyát, és nem csak azért, mert erős hagyomány a mély ellenszenv a kozmopolita urbánus életvitellel szemben. Bár mindkettő nagyon fontos eleme a választási eredményeknek, mindemögöttott van egy racionális szempont is: a globalizált világ a multicéges „hipster” kultúrájával és az újbaloldali és liberális toposzaival az ő problémáikra nem ad semmiféle megoldást, sőt, gyakran ront a helyzetükön. Amire itt szükség lett volna, az a „régi” baloldal új tartalommal, amit az MSZP képviselt fénykorábban – pontosan az, ami 1998 után annyira elfogadhatatlan volt a fővárosi politikaformáló értelmiségnek.

 Túl Botka László kiiktatásának szándékán végigkísérte a kampányt sokak részéről a „jönnek a függetlenek és mindent megoldanak” naiv akciói. Ki emlékszik már a Balázs Péter által vezetett V18-ra és más kezdeményezésekre? Ki a Tarjányi Péter által bejelentett mozgalomra, amely Lattmann Tamást akarta miniszterelnök-jelöltnek. Mind mögött ott voltak a fővárosi ellenzéki véleményformálók, az MSZP befolyásos háttéremberei, a megközelítés azonos volt: az MSZP meghalt, jöjjenek a civilszervezetek. Az nem zavart senkit, hogy nem léteztek valóságos támogatottsággal rendelkező civilszervezetek Budapesten kívül, és az MSZP-t, mint kiderült, nem lehetett kiiktatni.

Nyilván a Jobbik nélküli összefogás kevesebb esélyt kínált a kormányváltásra, de az ellenzék megerősödésére elegendő lett volna. Ezzel szemben értelmetlen vita folyt és folyik ma is az ellenzékben valamilyen együttműködésről a Jobbikkal, amikor a Jobbik köreiben még csak fel sem merült még a jelöltállítással kapcsolatos egyeztetés sem. A „néppártosodást” sem emésztette meg a Jobbik elitje, mégis végigkísérte a kampányt az MSZP Jobbikhoz való viszonyának megkérdőjelezése. Ezzel szemben elengedhetetlen lett volna a Jobbikkal folytatott verseny, azonban sem a program készítésénél, sem a kampányban (kivéve az utolsó két hét szórványos megjegyzéseit) nem volt semmilyen erre irányuló törekvés.

Nem hatott sem az, hogy Karácsony Gergely vállalta a miniszterelnök-jelöltséget, sem hogy közösen indultunk a Párbeszéddel, hogy megállapodtunk a DK-val a koordinált indulásban, és visszaléptünk mások javára. Nem tudtuk visszaszerezni még azon MSZP-szavazókat sem, akik egy éve támogattak bennünket, mivel nem a lehetséges célcsoportra fókuszáltunk. A kampánynak nem volt támogatottságnövelő hatása, mert az üzenetek nem álltak össze konzisztens profillá, és nem jutottak el a választókhoz – buborékban voltunk, csak a megmaradt elbizonytalanodott választóinkhoz jutottunk el, vagy még hozzájuk sem. A miniszterelnök-jelölt és a többi szereplő imázsának nem volt támogatottságnövelő hatása. Egy általános és amorf szándék jelent meg egy élhetőbb Magyarországról. A miniszterelnök-jelöltnek kompetenciát kellett volna mutatnia, és fellépni a baloldali szavazókat foglalkoztató kérdésekben. Mivel nem ez történt, hanem a szerethetőségre került a hangsúly, nem tartották kormányképesnek és nem hitték el róla a baloldali szavazók, hogy alternatív kormányzati erő lehet Orbánnal szemben.

Az MSZP sodródásának és politikai hibáinak komoly előzményei voltak. A párt 1991 és  1997 között volt képes arra, hogy a baloldali és a nemzeti demokratikus politikai centrum érdekeit előtérbe helyezze akár politikusai egyéni stratégiáinak rovására is.  Ez volt az az időszak, amikor az MSZP túllépett a népi–urbánus megosztottságon is, amikor egyaránt volt Budapest és a vidék pártja. Ahogyan ez az észszerű magatartás kopni kezdett, úgy kezdett az MSZP mint politikai erő teret és talajt veszíteni. Fontosabb volt, hogy mit gondolnak rólunk a véleményformáló értelmiségiek, mit írnak rólunk az újságírók, mint az, hogy a választóink mit tartanak fontosnak. Ráadásul a párton belüli politikai élet a kívülről diktált és a belülről a pozíciószerzés reményében indított megújulási kampányokban merült ki. Így fogyott az erő, képesség, tekintély az MSZP-ből, és így nem lett senki sokakból, akik azt maguk másként képzelték. 2002-től kezdve a látszólagos fellendülés ellenére tovább erodálódott az MSZP politikai és szervezeti ereje, míg 2006 után kiteljesedett a hanyatlás, ami 2010-től felgyorsult.  Voltunk, akik harcoltunk a hanyatlás okai és okozói ellen, de kudarcot vallottunk.

A Jazzy rádióban hangzik el, ha gödörben vagy, az első teendő, hagyd abba az ásást. Nem ez történt. A parlamenti munkában világos és egyértelmű magatartásra lett volna szükség, hogy választóink lássák, nem hódolunk be, jól döntöttek, amikor ránk szavaztak. Ezt biztosította volna, ha az MSZP-s képviselők csak az ellenőrzési funkciót gyakorolják, és annak nyilvánosságát  kihasználva vesznek részt a parlamenti folyamatban,  valamint az is, ha nem vállalnak tisztségeket a Házban. Semmi politikai haszna nincs ugyanis a ránk szavazók szempontjából az alelnöki, jegyzői, bizottsági elnöki és alelnöki funkciónak. Tetézték a bajt azzal, hogy a képviselői tiszteletdíjakról és a parlamenti pártok működési feltételeiről szóló, egyébként is áttekinthetetlen ügyben az igen, nem és talán választ adták. Indokolható lehetett volna az igen és a nem álláspont is, ha az egységes, de az, hogy igen is meg nem is, és ráadásul voltak, akik nem szavaztak – semmiképp.

Remélem, abbahagyják a gödör további mélyítését, s ha már abbahagyták az ásást, akkor viszont találnak kapaszkodót, amivel kikerülhetünk a gödörből. A kapaszkodó az igazságosság narratívája lehet, az MSZP újra életre kelhet, ha erre építi politikai programját, kezdeményezéseit. Minden ismert kutatás az igazságosság iránti igényt emeli ki a társadalom különböző csoportjai körében mint meghatározó értéket. Ugyanakkor az igazságosság narratívája olyan rendező elv, amely találkozik a szociáldemokrácia és a szocialista mozgalmak értékeivel is. Ehhez azonban két paradigmaváltásra van szükség.

Az első az, hogy az MSZP a kialakult társadalmi-gazdasági rendszer kritikusaként alternatívát kínáljon vele szemben, ami többet jelent, mint a szembenállást a NER-rel, hiszen olyan igazságtalan társadalmi berendezkedés alakult ki (a mi kormányzásunk alatt is), amely több mint egymillió embert szegénységben tart, és rajtuk kívül sokaknak bizonytalanná teszi az életét. Az MSZP történelmi feladatának véltük sokan az 1989‑es rendszerváltás menedzselését, de az nem tekinthető baloldali ethosznak, még akkor sem, ha menet közben tompítani igyekeztünk a szociális feszültségeket. Az új narratívában arra kell válaszolnunk, hogy az emberekben erős a félelem a jövőtől, ráadásul a külföldi és a hazai tőke visszaél a helyzetével. Az MSZP-nek tehát világossá kell tennie: a vagyonok és a vállalatok adóztatásának célja az egészségügyi szolgáltatások, a tanulási, valamint a lakhatási lehetőségek és igazságosabb nyugdíjrendszer biztosítása.

A második paradigmaváltás az, hogy az MSZP újra képviselje egyidejűleg a sokrétű vidék és a főváros érdekeit és érzelmeit. A jó hír, hogy az MSZP még mindig jelen van vidéken: 10–20 százalékot rendre hoztuk. Nem reménytelen tehát a paradigmaváltás, de kemény feladat. A látszólagos modernitás oltárán 1997 (a földtörvény akkori beterjesztése) óta számos olyan politikai döntést hoztunk, ami elriasztó hatású volt vidéken.  Azt sem vettük figyelembe, hogy ott kialakult egy erős és befolyásos középosztály is, amelynek öntudata, kulturális igénye van, és nyitott a világra, de másként gondolkozik, mint a mi oldalunkon sokan. A „vidék” azonban sokrétű: régi és új iparvárosok, egyetemi városok fejlett intézményrendszerrel és a mezőgazdasági-kisipari tevékenységet folytató mezővárosok és falvak együtt jelentik e fogalmat. Elsősorban tehát arra van szükség, hogy megtaláljuk a vidéki szavazók számára is támogatandó értékeket, elképzeléseket, ehhez képesnek kell lennünk a párbeszédre az ott élő értelmiséggel és véleményformálókkal. Nekünk vállalnunk kell a korábbi iparvárosok elszegényedett társadalmi csoportjai, a falusi szegények érdekeinek képviseletét is. Szervezeti értelemben is váltanunk kell, nem lehet a Face­book-csoportokra hagyatkozni, mert a választókörzetekben is kell pártszervezet, kellenek felépített jelöltek, és kell az összefogás és összetartozás érzése. Aki ezt megszervezi, az a jövő vezető baloldali politikusa lesz.

Ki kell jelölni a politikai együttműködés irányát. Mert miközben joggal várják el a kormány- (rendszer)váltást akarók, hogy oldják meg az ellenzéki pártok az együttműködést, vagy tűnjenek el, a realitás az, hogy Gyurcsány Ferenc vagy hajlandó lesz a következő választásokon együttműködni, vagy nem, attól függően, mit tekint érdekének. Az is egyértelmű, hogy nem számíthatunk az LMP-től, a Momentumtól stratégiaváltásra, akár tetszik ez a választóknak és nekünk, akár nem. Már most látható, azzal próbálkoznak majd, hogy az „újak” szövetségét hozzák létre. Megkísérlik a Jobbikot is odavonzani, ami már zajlik az önkormányzati választásokra készülve. Az EP-választás politikai kérdései ugyanúgy sürgetők, miközben a liberális értelmiség egyes reprezentánsai körében ellenállási mozgalomra, az MSZP beszántására is igény lenne. Éppen ezért tévedés azt hinni, hogy elég csak összefogni a Párbeszéddel, és esetleg átnevezni az MSZP-t, és minden rendben van. Az sem megoldás, ha az MSZP a baloldaliságot azonosítja az együtt nem működéssel, vagyis az önálló indulással a választásokon. Kerülőútra van szükség: először az MSZP saját bázisának erősítésére és politikai erejének növelésére kell törekedni, mert ez segítheti elő, hogy mások is fontosnak tartsák velünk az együttműködést, és így létrejöhessen a mai választási rendszerben szükséges közös indulás a választásokon.

A Jobbikkal való választási együttműködés azonban nemcsak hogy irreális, hanem politikailag hátrányos az MSZP számára. Egyrészt azért, mert mélyen megosztja az MSZP tagságát és szavazóit a Jobbikkal való választási, majd kormányzati (önkormányzati) hatalom közös gyakorlása. Másrészt, mert további szavazatvesztéshez vezethet, ha „ajánlottnak” tűnik a Jobbikkal való együttműködés (áprilisban ez 120 000 szavazó elvesztéséhez vezetett, ami két-három mandátumnyi nyereséget jelentett a Jobbiknak, ugyanennyi veszteséget az MSZP-nek). Harmadrészt a Jobbik hivatalosan el fogja utasítani a választási együttműködést, mert nem tehet mást, ha talpon akar maradni.  S végül a Jobbik szavazói nem követnék a megállapodást. A Jobbik-szavazók többségét nem a Fidesz­ ideológiája és nem is az intézkedései zavarják, hanem a korruptsága. Az ő szemükben azonban a baloldal ugyanolyan korrupt (ami persze nem igaz, de az ország kétharmada ezt hiszi), ezért nincs motivációjuk a baloldalra szavazni. Számukra baloldalra cserélni a Fideszt értelmetlen, mert a baloldal szerintük ugyanolyan korrupt, de még csak nem is a jobboldali. Van azonban a Jobbik szavazói­nak olyan tekintélyes nagyságú csoportja, amelyik nem jobboldali nézeteket vall, az ő megnyerésükkel az MSZP újra a legerősebb ellenzéki párt lehet Kelet-Magyarországon és a Dél-Dunántúlon.

A programalkotás vagy másképpen a társadalmi funkció és a karakter megalkotása intézményes formát követel. Ez azonban nem lehet eredményes, ha az eddigi „hivatásos” tanácsadók vélekedésén alapul. Az eddigi klisék használhatatlanok, és ha marad a mai megközelítés, akkor sehova sem jutunk. Politikacsinálás (a szó jó értelmében) nem lehetséges tudás, fantázia, kreativitás nélkül. Nem elég az aznap az interneten olvasott szöveget jól-rosszul elmondani. Nem elég vélekedni, tudni kell az igazságot. Ha az MSZP társadalmi funkciójának, karakterének kialakítása ellenőrizetlenül ki lesz szolgáltatva a médiának, a belső erőviszonyoknak, akkor nem jutunk előre.  Más szemléletre, tanácsadói körre, új tudásra és az ezen alapuló komplex politikaalkotásra van szükség!

A kor viszonyainak megfelelő baloldali politikai stratégia kialakítása elsősorban a politikai konfliktusok és törésvonalak mentén lehetséges. Napjainkban többnyire a Fidesz foglalja el a konfliktusok mindkét pólusát: cigányellenes « cigánybarát (rá is szavaznak), multiellenes « stratégiai partnerséget alakít ki, nagytőkeellenes « saját oligarchiáját hozza létre. Nekünk ki kell választani azokat a törésvonalakat, amelyek mentén értékeink alapján mi tudjuk elfoglalni azt az oldalt, amely egyetértést, majd támogatást indukál a választók nagy csoportjai körében. A politikai küzdelem az értékek, a világmagyarázatok dimenziójában is zajlik, és az MSZP akkor lehet sikeres, ha nemcsak érdek és közpolitika, hanem az értékek, ideológia és kultúra alapján is magához vonzza a választókat. Világos álláspontra van szükség a nemzet és a szekuláris állam témakörében, ami karaktert teremthet. Az új baloldali politikai stratégia és történelemszemlélet kommunikációs formája kiemelkedő fontosságú, mert a közpolitikai jellegű racionális érvelés meghaladására van szükség ahhoz, hogy eljussunk minél több emberhez. Ehhez az innováció éppúgy nélkülözhetetlen, mint a mai klisék, kampánytechnikák elvetése.

A pártműködés korábbi formái használhatatlanok. Nekem van erkölcsi alapom azt mondani, eljárt felettük az idő, mert egyike voltam azoknak, akik a mai szervezeti és működési modellt létrehozták. Ugyanazt kell tennünk, mint 1990 tavaszán: újjá kell szervezni az MSZP-t, olyanná, amely szuverén, társadalmi kapcsolataira épít, és fokozatosan megteremti személyi, szervezeti, a médiára irányuló és anyagi alapjait. Előre jelzem, hosszú menetelés lesz, és aktivitást kíván. Elengedhetetlen az élő kapcsolat a megmaradt párttagsággal, mert a döntésekbe az elmúlt években a tagságnak már nem volt érdemi beleszólása. Ezért bővíteni kell a közvetlen részvétel és politikai döntéshozatal lehetőségét, ilyenek lehetnek a politikai kérdésekben történő szavazások, beleértve a közvetlen pártelnökválasztást is. Helyben kapcsolat és párbeszéd kell az ellenzéki pártok aktivistáival, jelen kell lenni a helyi közéletben, együttműködni a vidéki új elittel. A de facto egypártrendszer megköveteli azt is, hogy az elérhető anyagi és szellemi erőforrásokat a választókkal való kapcsolatépítésre fordítsuk, és azt is, hogy szolidárisak legyünk az „utcai” politikusokkal, és együttműködjünk velük.

Nem elég „antiorbánistának” lenni, szervezettségre is szükség van. Aki meg sem próbálja, hogy kimásszon a gödörből, ottmarad az alján. Nem érdemes arra várni, hogy valaki kihúzzon belőle, mert nem jár arra senki.

(A szerző az MSZP egyik vezetője volt 1990–2010 között)

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 46. szám, 2022. november 18.
LXVI. évfolyam, 26. szám, 2022. július 1.
LXVI. évfolyam, 24. szám, 2022. június 17.
Élet és Irodalom 2022