A történész troll

Karsai László a kákán is csomót keresve szenvedélyesen veséz ki mindenkit, aki Magyarországon a holokausztról írni vagy publikálni merészel. De az én cikkemre reagálva, mely az ÉS szeptember 7-i számában jelent meg, melléfogott. A fajvédő orvosok és a holokauszt című írásomon szokása szerint olyasmit kér számon, ami terjedelmi okokból nincs és nem is lehet benne. Csakhogy a cikk egy hosszabb munka erősen lerövidített, tömörített változata, ami az Életünk című folyóirat összevont, 2018. 5–6-os számában jelent meg, 26 oldalon, 30 lábjegyzettel. (Pelle János erről a körülményről nem tájékoztatta a szerkesztőséget: ha megtette volna, írása másodközlés lett volna, és nem is jelent volna meg – a szerk.) A magyar orvostársadalom és a „végső megoldás” című tanulmányomban kétszer is hivatkozom Kovács M. Mária általa hiányolt, valóban fontos könyvére, sőt, idézek is belőle. Hasonlóképpen hivatkozom a CEU másik professzorára, Karády Viktorra és Karsai édesapjára, a kiváló Karsai Elekre is. Részletesen kitérek benne Johann Béla felelősségére, szóval Karsai Lászlónak nincs mit a szememre hánynia. Az, hogy a tanulmányom a sajnos kevesek által olvasott Vas megyei irodalmi lapban, és nem a magyar holokauszt történetéről publikáló periodikában jelent meg, azzal magyarázható, hogy Magyarországon ilyen szakfolyóirat 2002 óta nincs. Azóta szünetel ugyanis a negyedéves  Holokauszt füzetek megjelenése. Ez sokat elárul a történész szakmáról és arról, hogy a kulturális kormányzat és akadémiai körök mennyire törődtek az utóbbi időben a holokauszt kutatásával.

Az 1989–90-es rendszerváltás óta uralkodó zavaros és átpolitizált viszonyokra mi sem jellemzőbb, mint hogy egyetlen ember, Karsai László léphet fel azzal az igénnyel, hogy kizárólag ő az avatott holokauszt-szakértő, mindenki más dilettáns és inkompetens vagy pedig politikailag súlyosan kompromittált, s mint ilyen, méltatlan arra, hogy a közvéleményt még ma is neurotizáló témával foglalkozzon.

Karsai a cikkében négyszer is műfordítónak nevez, még véletlenül sem történésznek, aki a vitapartnere lehet. Majd erre hivatkozva felhívja a figyelmem, hogy „mindenki maradjon a szakmájánál”. Nem vagyok műfordító, bár tény, hogy több könyvet lefordítottam, francia és angol nyelvből. A rendszerváltás óta történészként foglalkozom a holokauszttal, különös tekintettel a preholokausztra és a posztholokausztra is. Összesen öt könyvem jelent meg a témában, melyeket Karsai nemlétezőnek tekint, illetve nem olvasott, ahogyan az Életünk nyári kettős számában megjelent tanulmányomat sem. A könyveim közül egy, A gyűlölet vetése – a zsidótörvények és a magyar közvélemény1938–1944 című New Yorkban, a Columbia Egyetem East european monographs sorozatában, angolul is megjelent 2014-ben. Amerikában is elismerő visszhangja volt. Figyelemre méltó teljesítmény egy műfordítótól! Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetemen a doktori képzésben tanítottam a holokausztot is, igaz, nem státuszban lévő professzorként, mint ő, hanem óraadóként, nevetségesen alacsony óradíjért. Szóval Karsainak semmi oka nincs rá, hogy lenézzen engem, és sértegessen, mint egy vérbeli troll.

Mert ezt is megtette velem az utóbbi évtizedekben, az interneten becsmérelt, illetve a körleveleiben hordott el mindennek, ami az eszébe jutott. És nemcsak engem, de a többi történész kollégáját is, aki csak a témájával foglalkozik. Gyűlölködő mailjeiben ugyanazokat a vádakat hangoztatta, csak még durvábban, mint nyilvános kirohanásaiban: a címzettjei vagy inkompetensek és kutyaütők, vagy pedig horthysták, nácik és antiszemiták.

Karsai nyilvános és „facet to face” trollkodásával nem lenne semmi baj, ha nem emelkedne politikai dimenziókba. Azonban ő a Mazsihisz történész tanácsadója is, azé a neológ zsidó szervezeté, mely 2014 óta obstruálta a Sorsok Háza befejezését. Ennek a legszebb magyar parlamenti hagyományokat követő obstrukciónak az indulatain uralkodni képtelen Karsai volt a „spiritusz rektora”.

Most, hogy a kormány végre döntést hozott arról, hogy a Sorsok Háza 2019 áprilisában, a magyar zsidók deportálásának hetvenötödik évfordulóján megnyitja a kapuit, a témáról máris szenvedélyes diskurzus indult az ÉS legutóbbi számában.